Andó István: Tavaszi alkonyat

Fent a gomoly-mázas kupolán

vágtató alak, Berengár király,

bíbor lángokat lövell táltosa.

(- Ni csak, a nagypiros festőúr

millió fénydárdát szór a fodrokba!)

Tornyos hadoszlop galoppoz,

alatta gyöngyház-szín sereg,

úsznak lágy felleg-zeppelinek.

Legfelül a rideg boltozat az ég,

azúr-végtelen üvegfeszület,

szemben fakó Holdam és révület.

Az örökifjú szélbolond

meglengeti bennem fűzfám ágait,

emlékeim hamvadó barka-bársonyait.

Bíz történéseim történnek meg újra,

olykor velük növök - egész az égig!

A már régen volt lázas kertben

sziluettnyi kép, a múlandó egykor,

előtűnik az álmát ígérő gyerekkor.

Bár a part messze táncolt,

a mélyülő víz meg már óperenciás

- mégis átugrat velem Pegasus-óriás!