Andó István: Tavaszi alkonyat
Fent a gomoly-mázas kupolán
vágtató alak, Berengár király,
bíbor lángokat lövell táltosa.
(- Ni csak, a nagypiros festőúr
millió fénydárdát szór a fodrokba!)
Tornyos hadoszlop galoppoz,
alatta gyöngyház-szín sereg,
úsznak lágy felleg-zeppelinek.
Legfelül a rideg boltozat az ég,
azúr-végtelen üvegfeszület,
szemben fakó Holdam és révület.
Az örökifjú szélbolond
meglengeti bennem fűzfám ágait,
emlékeim hamvadó barka-bársonyait.
Bíz történéseim történnek meg újra,
olykor velük növök - egész az égig!
A már régen volt lázas kertben
sziluettnyi kép, a múlandó egykor,
előtűnik az álmát ígérő gyerekkor.
Bár a part messze táncolt,
a mélyülő víz meg már óperenciás
- mégis átugrat velem Pegasus-óriás!