Bereczki-Ökrös Anett: Lélekharang

(ERDŐBEN)

 

Éppen egy fa tövében ülök, csöndben.

Régen már. Elmentem, de nem jöttem.

SÖTÉTEN FÁTYOLOS ÉJSZAKA VAN.

Sűrű erdő közepében gubbasztok.

Jeges leheletem gomolyog, magamban virrasztok.

EGY FAGYOS SZELLŐ TOVA ILLAN.

Szólnék én, gyötör ugyan a magány,

De kinek? - hisz’ süket fülekre talál.

DÖRÖG, RECCSEN EGY FAÁG.

Mélybe fordul, megtelik lelkem, s menekül.

Sebesen futva rohanok egyhelyben, egyedül.

HÖRÖGVE ZIHÁL, AZ ÉG ZENGI FÁJDALMÁT.

Oly’ rég itt vagyok, hogy magam se talál engem.

Halkan sírok, már csak ez maradt nekem.

CSATTANVA SZAKAD KI EGY FELHŐ, ZÚDÚL AZ ÉGI ÁLDÁS.

Görnyedek, s némán hallgatok. Milyen élet ez? - nyüves!

Kívül idilli, de belül üres.

ÉLES MADÁRFÜTTY HÍVJA A PÁRJÁT.

Elegem van! - csukott szájjal üvöltök!

Nem hallod? - pedig könyörgök.

LELKE SÓHAJA SÜVÍT, A SÖTÉT ÉJ LEPEREG.

Szívet rezget, bizserget, majd a mélybe simul.

Félszegen nézek fel, de nem hallok a hangig. Majd elcsitul.

CSENDES ESŐ CSEPEREG.

Belülről mardos, a szívemen üdül.

Hangtalan mívesen fütyül.

HULLAJTJA KÖNNYEIT.

Messzi, távoli még a táj, nesztelen.

A szabadság ízére fáj, testem reszketeg.

LEDOBJA MAGÁRÓL NEDVES GÖNCEIT.

Gyöngéden gyökeret vert fejemben,

Az akarni vágyás fájón lüktet a fülemben.

APRÓ RÜGYECSKE KIBÚJNI LÁTSZIK.

Megtiport lelkem még poros,

Felállok, járásom még mákonyos.

EGY ISMERETLEN KONCERTET JÁTSZIK.

Nézem a tájat, érzem a gyenge nap melegét,

Itt hagyom hát sorsom csatamezejét.