Bura Henriett: Elmúltunk
A sötét, hideg hiány úgy markol belém,
Mint tél végén korhadt fákba a csípős szél.
Érzem süvíteni a hideget törött szívem helyén.
Itt várva rád. toporogva a téren,
Újra érzem ugyanúgy, ugyanazt, mint akkor télen.
Hirtelen már meg sem lepődőm, hogy elképzelem, milyen lehet a lehetetlen.
S ha valaki látna és kérdezne, azt mondom elmúltunk.
Még akkor is, ha tudom, hogy elmúlni sosem tudtunk és sosem fogunk.
Hiszen olyan, mint te meg én soha nem is voltunk.