Bura Henriett: Elmúltunk

A sötét, hideg hiány úgy markol belém, 

Mint tél végén korhadt fákba a csípős szél.

Érzem süvíteni a hideget törött szívem helyén.

Itt várva rád. toporogva a téren,

Újra érzem ugyanúgy, ugyanazt, mint akkor télen.

Hirtelen már meg sem lepődőm, hogy elképzelem, milyen lehet a lehetetlen.

S ha valaki látna és kérdezne, azt mondom elmúltunk.

Még akkor is, ha tudom, hogy elmúlni sosem tudtunk és sosem fogunk.

Hiszen olyan, mint te meg én soha nem is voltunk.