ANDÓ ISTVÁN

Búcsú

Az ősz végén újra kiment a temetőbe, jóval a halottak napi szokások után. Nem vitt virágot a rideg kőre. Minek? Pusztán csak le akarta takarítani az őszi avart. A sarkokban bomlik el leghamarabb, aztán megfeketedik és foltot hagy tavaszra a műkövön. Komótosan takarított, dolga végeztével még visszanézett a két, a nagyszülők porát is fedő sírkeretre. Voltaképpen az anyja miatt csinálja csak a takarítást, de ez nem kötelességszerű mozdulatsor, bár a testvérei egyike sem lakik már az elhunyt szülők vidéki városkájában.

Jutott eszébe, májusban volt épp húsz éve, hogy egy vasárnap meglátogatta az anyját. Combnyak-töréssel vitték be előtte három nappal egy másik megyei korházba, ami kétszáz kilométerre van innen. A bátyja vette gondozásba annak idején, az anyai rész fejében. A már négy éve tartó özvegyi egyedüllétet így zárták le. Neki többszobás a háza, amiben el tudott különíteni egyet a mamának.

Csakhogy ez a környezetből való kiszakítás erős változást jelentett. A mama nem érezte jól magát ott, a nevelésbe vállalt négy gyerek nem az ő unokája, azok már nagykorúak lettek, a fővárosban gyakorolták tovább az önállóságot, ritkán jöttek haza. Így aztán csak a fiával váltott néhány szót napjában, amikor az bejött hozzá. Már az odaköltözéskor arra kérte, hogy vigye el vasárnaponként, kocsival a délelőtti misére. A falusi gyülekezet tagjai befogadónak látszottak, de ez sem számított, a mama az Úrhoz készült régóta. Már az is emberöltőnyi években volt mérhető, mikor a rendszerváltás után hamarosan felépült a kerületi gyülekezet temploma, amit hiába szerettek volna azelőtt, a tanácsnak erre sosem volt pénze. Az egyház is új lendületet kapott a váltással, és a polgármester megértőbbnek bizonyult. Oda járt, ott találta meg békéjét végre a mama, hajlott hátát megtámasztva. Az állandó ülőhelyét megszokta, aztán az arcokat is. Az ilyen helyek nyújtanak némi, a belső békéhez vezető, megnyugtató folytonosságot, ennek ellenére az új hely, a falu emberei idegenek maradtak. Merengve morzsolgatta hát a rózsafüzér gombjait és alig mozgó szájjal mormolta a kijelölt énekeket. Ebben a csendes visszavonultságban peregtek a napok, számolatlanul. A bátyától tudja ezeket. A tél múltával, közeledve a nyolcvanhoz, az álmatlan éjszakákon el kezdett bolyongani, olykor le az emeltről…

Mind a három testvére merőben más utat járt be, és a közös bokorból kiszakadt sorsok más szokásokat, más gondolatokat eredményeznek. De azért évente meglátogatják egymást, a véleménykülönbségek ellenére, mert azok, néhány nap múltával, kibújnak az éves homályból, előre hozva a látogatás végét. Talán a legfiatalabbiknál, a János bátyától tizenegy évvel fiatalabb, még aktív Jóskánál nem merülnek fel az olyan kérdések, hogy mi végre is vagyunk a világon? Ő, Gizi húgával, a köztes, az „árnyékba” szorult gyerek, mélyebb, nem sablonos és elfogulatlan válaszokat akart. Ám e hosszabb válaszkeresési útnak ára van: Először a szülőktől, aztán a testvérektől is eltávolodott gondolkodásban, és csak a gyerekkor emlékeiből szőtt kötelék tartotta meg a látogatások rendjét, ami persze nem volt nagyon terhes, csak éppen pár napnál nem tartott tovább és elhallgatásba burkolózva fejeződtek be. Az unokák - átélve az új kor, a nagyobb városok sodró lüktetését - alig tudnak egymásról, tán észrevétlenül el is mellőznék egymást az utcán.

Húsz év sok és kevés is. Akkor, júniusban, a száraz tüdőgyulladás elvitte a mamát. Ezen az egy alkalommal jöttek össze ide, valamennyien, elbúcsúzni. A tíz unokából négy volt kiskorú. Mint régen a nagy családok, akik a falu közeli utcáiban laknak. De ezek az unokák már csak elmondásokból ismerték a mamát, és felmenőik kérésére jöttek el. Milyen búcsú is az ilyen?

Így morfondírozott a szeméttárolóig és vissza, elmenve olyan mester-diszkövek mellett, amelyeken volt fénykép is. Ott megtorpant egy pillanatra: - Tényleg, mennyire emlékszem a régebbi arcára? A gyerekkoromban látottra, a nem kimerevítettre, a korábbi élőre, a fiatalabbra, mert az utolsó két találkozás az fájdalmasan éles kép.

Sok-sok éve a mama kontyba font haja engedte napszítta arca nyíltságát megmutatni. Tizenket éves fiúcska voltam, amikor utoljára hallottam spontán énekelni, később már nem. A templomban bizonyára énekelt, de az egészen más. Talán később is a kertben olykor, hiszen a marasztaló zöld feloldja a gondokat. Olyankor a lélek leoldja magáról a rárakódott terheket, amikor a kéz gépiesen dolgozik és a mozgás, a jól végzett munka pillanatnyi öröme, ütemes ritmusa találkozik a lélek felszabadulást igénylő életakarásával. Így lehetett az őseink lánya-inál is a mezőn, szénagyűjtéskor. Igen, bizonyára. Aztán egyre kisebb, hajlottabb lett a sok elkínzó, rátestált, már kötelességszerűen végzett munkától. Ráncok sokasága és fakóság, merő szürkeség lett anyám arca. A pergamen szürkeség mélyén ülő szeméből mind jobban eltompuló vágyat láttam, a jobb élet elérhetetlenségének elszáradó szomorúságát, az sejlett fel akkor, a templomi látogatások előtt. Igen, én ezt a miértekkel terhelt szemet fedeztem fel, egészen korán. Úgy tűnik, a másik három helyett nekem jutott a válaszok megkeresése – anyám helyett is, és azok későbbi pontos kidolgozása. Helyette, de már nem neki, ami alig okozott örömöt és most sem ad semmit. A nyers valóság, különösen, ha a legmélyére ásunk, nem gondtalanságot, nem utópiákat hordoz, ahhoz más utat bejáró, optimista ember kell, aki egyszerűen élvezi az életet.

Meglehet, sokat tételezek a szem mély kútjába, de inkább ez, mint a borzongtató üresség. Az utolsó találkozás után hónapokkal jött a telefon: A mamát tegnap megoperálták combnyak-töréssel, látogasd meg a hétvégén, mert alig pislákol benne valami. Hm. Valami. Akkor még dolgoztam, új környezetben, csak a hétvégén, harmadnap tudtam odautazni. Egyedül mentem, és egyenesen a kórházba. A nővérpultnál gépies, rövid tájékoztatást kaptam, hogy melyik szobában van. Tétován lépkedtem, nem tudván, hogy mire készüljek.

Az öt ágyas szobában hárman feküdtek, a két fiatalabbik talán könnyebb esettel. A mamánál be volt kötve az infúzió. A több napra elhelyezett branülön át csorgott a folyadékpótlás. Nekem úgy tűnt, előre billent fejjel bóbiskol, a párnájáról félig lecsúszva, félig ülve.

- Csak két félliterest kap a mama egész napra, biz a kevés. – Szólalt meg a mellette fekvő kövérkés, telt, kerekarcú, nagymintás hálóinget viselő nő. – Talán elég lenne, ha megenné, amit kap, de nem eszik és nem is iszik. Mintha nem is lenne itt. Ha ritkán felébred, a szemé-ből se tudjuk kiolvasni, hogy mit akar, hiába kérdezem. Én jelezek a nővérnek, hogy lefolyt a lé, ez a mai második tasak.

 - Nem szokták megetetni, megitatni? – Kérdeztem.

 - A műtét utáni napon kapott reggelit, amit ebédnél elvittek, érintetlen volt. Aztán bele-erőszakolt a nővér pár kanál levest, beszélt hozzá, majd türelmetlenül rászólt, hogy egyen már, mert neki van még öt másik, akit meg kell etetnie. De a mama nem válaszolt, tegnap is így játszották el a napi három evést, ezért kap már infúziót.

Az éjjeli szekrény kifordítható asztalkáján ott a kihűlt ebéd, a szekrényfiókban két, fonnyadozó alma, hozzá evőkés, mivel meg kéne hámozni azokat és felkockázni kis falatokra. Mit is csinálhatnék? Néztem az elaszott, csontos-bütykös kezét, önkénytelenül megsimo-gattam, aztán pár pillanat után tenyerembe vettem. Néhány perc telt el így, akkor megmoz-dult, lassan emelte a fejét, és a régen meleg-barna szem most megfakultan kereste az érintő kéz tulajdonosát. Találkozott pillantásunk, de nem voltam biztos benne, hogy tudja e, ki is vagyok. Benedvesítettem egy szalvétát, visszaülve megtöröltem az arcát. Gondoltam, ez tán frissít rajta, és valóban, a szeme nagyobbra nyílt. A szekrény tetején volt pohár, megkér-deztem: Mama, iszik egy kicsit, alig láthatóan bólintott.

Hoztam vizet és a tányér melletti kanállal megpróbáltam a szájába emelni egy kortyot. Az összeragadt szája nehézkesen nyílt meg, segítenem kellett a kanállal, és a csöppnyi víz begördült a résen, hosszú másodpercek után nyelt egyet, ekkor megismételtem a mozdulatot. Ezután már kicsit gyorsabban ment a nyelés. A negyedik próbálkozásnál már az egész kanál-nyi vizet lenyelte. Igyekeztem tartani magam, biztató mosollyal adagoltam tovább. Alig volt víz már a pohár alján, amikor megszólalt, általam korábban sosem hallott gyermeki hangon:

- Itt a Gyurka! – És a felfedezés halvány öröme éltetően meglágyította ráncait, vonásait. Ebben a felismerésben a hetvenöt évvel korábbi énjét, a még tisztán gyermekit véltem viszont hallani, aki átívelte az elszenvedett korokat, aki valóban önfeledten örült nekem. S nem, mint anya, hanem mintegy testvér szólalt meg, aki örömmel tudatja az érkezőt.

- Hozzak még vizet? – kérdeztem. – Hozzál. - Mondta javuló hangszínnel, közelített az ismertebb lényéhez, de még most sem nyúlt a pohárhoz, ahhoz nagyon erőtlen volt. Kanalaztam tovább. Amikor a második pohár víz is elfogyott, annyit mondott a most már ismertebb hangján: - Elég. - Közben kitartóan nézett rám, de nem kérdezett semmit, én meg nem tudtam kérdezni. Mert mit is mondhatnék? Csak újra megfogtam a szabad kezét, a túloldali karját laza fáslival rögzítették. Az infúziós tasak lassan kiürül, gondoltam megvárom, most majd én szólok a nővérnek, de az megelőzött, mikor percek múlva bejött ellenőrizni.

- Ivott is a mama?

- Igen két pohárral.

- Akkor meg kell, hogy nézzem a pelust, azt még az éjszakások adták rá.

   Közben látom, hogy a mama arca megrándult, s egy kicsit összeharapja az ajkait.

- Még pár percet maradhat, amíg előkészítem, nem szeretném, hogy sokáig maradjon alatta a pisis, mert abból előbb-utóbb felfekvéses lesz. – És a nővér gyorsan kifordult a kórteremből.

 - Igen, ki kell cserélni. – Szólalt meg a ránk szakadt csendben mama, most már majdnem úgy, ahogy négy hónappal ezelőtt is hallottam. – Jó, hogy eljöttél, de most már menjél. Ne várd meg a nővért. – Én viszont úgy láttam, a szeme mintha mást üzenne, marasztalna.   Hosszan, némán néztünk egymásra, amikor bejött újra a nővér, akkor ő lassan elfordította a fejét az ablak felé.

A műtét után nyolc nappal átvitték egy úgy nevezett utógondozó intézménybe, ahol a következő vasárnap újra meglátogattam. Most már mind a két karja le volt kötve. - Hogy ne karmolja össze magát – ezt mondták a gondozók. De én csak egy pihegő, öntudatlanul vonagló testet láttam. Anyám ottmaradt a korházban.