URBANCSEKNÉ SEBESTYÉN MARIANNA

A barátság

 

A meleg nyári napsütésben a Kossuth téri a parkban egy piros szoknyás kislány szökdécselt, kezében hatalmas fagyival. Néhány lépéssel mögötte két nő sétált, akik szintén fagylaltoztak, de figyelmüket nem az édesség, hanem a város épületei kötötték le. Látszólag csak három fagylaltozó nő voltak, olyanok, mint bármely járókelő Mezőberény városában, de számukra ez nem egy hétköznapi séta volt. Az anya, a lány és az unoka több, mint ezer kilométerről érkezett a város születésnapjára, mint elszármazott Mezőberényiek.

A kislány a tér közepén álló szobrot figyelve kíváncsian kérdezte:

- Kik ezek a lányok nagymama?

- Ez a szobor a népek barátságának emlékére készült. A három lány a három itt élő nemzetet jelképezi.

- Ezt nem értem. – csodálkozott a lányka.

- Akkor üljünk le ide, elmesélek egy történetet.

 

Valamikor nagyon régen, háromszáz évvel ezelőtt ez a város kihalt volt, akik korábban itt laktak, azok elmenekültek. Akkor még nem voltak ekkora házak, csak néhány sárkunyhó, melyek üresen tátongtak.

Élt itt a környéken egy báró, aki elhatározta, hogy benépesíti a házakat, hogy nyüzsgő élet legyen ezen a helyen. Így érkeztek messzi földről az első emberek, akik nem magyarul, hanem egy idegen, szlovák nyelven beszéltek. Később a szlovákok után jöttek még németek, majd a környező településekről magyarok. A város egyik részén laktak a szlovákok, a másikon a németek és a harmadikon a magyarok. Mivel különböző nyelvet beszéltek, ezért nem értették és nem is szerették egymást, sőt megtiltották a gyerekeknek, hogy egymással barátkozzanak.

Az egyik szlovák családnak volt egy lánya, akit Sárának hívtak. Olyan tízéves forma lehetett, és mint minden gyerek, szeretett játszani, de nem volt testvére, ezért unatkozott. Az egyik téli napon az anyukája így szólt:

- Kislányom! Menj, és játssz odakinn!

Sárika meleg rongyot tekert a lábára, ráhúzta a bőr lábbelit, szőrmés bőrből varrt mellrevalót és ködmönt vett fel, majd vastag kendőt tekert a fejére és a vállára. Így indult neki a hideg télnek. Már néhány órája elállt a hóesés és kisütött a nap, amitől úgy csillogott a vastag hótakaró, mintha gyémánt borítaná be a tájat.

Felmarkolt egy adag havat, összegyúrta és megdobta vele a ház oldalát. De a ház nem kacagott, nem jajgatott és nem dobott vissza. Belefeküdt a vastag hópaplanba és karjait, lábait mozgatva hóangyalt rajzolt, de nem volt kinek megmutassa művét. Hamar rájött, hogy egyedül nem lehet jót játszani. Már éppen fel akarta adni, hogy inkább bemegy, mikor meglátta a falnak támasztott kicsi szánkót, amit az apukája készített neki nemrég. Felkapta és határozott léptekkel elindult egyenesen a német gát irányába. Ahogy közeledett, látta, hogy egy másik gyerek is van ott. Ennek annyira megörült, hogy futni kezdett, ahogy csak tudott. Már messziről integetett a lánynak.

- Dobrý deň – köszöntötte szlovák nyelven.

A másik gyereknek a meglepetéstől földbe gyökerezett a lába.

- Dobrý deeeeň!!!! – ismételte meg sokkal hangosabban.

- Te ki vagy? – kérdezte a másik döbbenten németül.

Sárika hallotta már, hogy más népek is laknak a környéken, mégis annyira megijedt az idegentől, hogy azonnal sarkon fordult és lóhalálában hazarohant, még a szánkót sem vitte magával. Mikor hazaért, lihegve csapta be maga mögött az ajtót.

- Mi történt? Tán szörnyet láttál? – kérdezte a mamája nevetve.

- Nem…csak…nagyon hideg van. – nyögte ki végül, és vetkőzni kezdett.

Másnap elhatározta, hogy visszamegy a gátra és visszaszerzi a szánkót. Egész úton azon gondolkodott, hogy mit mond majd annak az idegennek, ha odaér, terveket szőtt, hogyan szerzi vissza a szánkót. Talán még verekedni is fog, ha másképpen nem megy! De, amikor odaért, a gát üres volt, a szánkót pedig pontosan ugyanott találta, ahol előző nap hagyta. Lehajtott fejjel érte nyúlt és szomorúan elindult haza. Milyen kár! – gondolta. Még verekedni is jobb lett volna, mint egész nap unatkozni.

Ahogy hazafelé tartott, meglátott a hóban két hóangyalt egymás mellett. Az angyalok olyan közel voltak rajzolva egymáshoz, hogy majdnem összeértek. Sárika sejtette, hogy a német lány rajzolta őket, ezért bosszúsan el akarta törölni mindkettőt, de végül mégsem tette. Kicsiny tenyerét belenyomta a hóba, és úgy rajzolt kezet az angyaloknak, mintha szorosan egymásba kapaszkodnának. Mikor készen lett, mosolyogva ment haza.

Aznap este nyugtalanul aludt. Nem értette mi rossz lenne abban, ha együtt játszana a német lánnyal, de a szülei intelmével mégsem mert szembe szállni. Vajon elárulná azzal a családját, ha beszélne vele? Talán mégis hiba volt üzenetet hagyni a hóban.

Reggelre azonban újabb hó esett, és mire Sárika kiért a gáthoz a fehér takaró elfedte a kezüket fogó hóangyalokat. Furcsa érzés fogta el, sajnálta, hogy nincsenek már meg a mesebeli barátnők.

A következő napon azonban egy hóember fogadta a gát mellett, akinek hatalmas fején óriási mosoly volt kirakva apró gallyakból. Ettől máris úgy érezte, hogy nincs egyedül, és azonnal nagy munkába fogott. Hamarosan már két hóember állt egymással szemben mosolyogva.

Attól kezdve minden nap valami apró üzenet várta a téli hóban. Minden reggel szinte alig evett valamit, már szaladt is, hogy felfedezze az újabb küldeményt. Ilyenkor nagy mosollyal és kipirult arccal fogott a válasznak.

Egyik reggel amikor a tó mellett halad el, észrevette, hogy a jégen egy alak siklik kecsesen. Már messziről látta, hogy egy lány az, de nem az a német lány, aki az üzeneteket hagyja. Szinte tátott szájjal figyelte milyen ügyesen korcsolyázik a másik.

Marika, aki titokban merészkedett el ilyen messzire a magyar részről, csak rótta a köröket. Nagyon szeretett korcsolyázni. Tudta, hogy a papája nagyon megszidná, ha megtudná, hogy elcsatangolt, de Mezőberényben csak itt volt akkora jég, hogy hódolni tudjon a szenvedélyének.

Csak siklott boldogan, miközben karját oldalra kinyújtotta, ilyenkor úgy érezte, mintha egyenesen az égen suhanna. Az egyik kanyar után meglátta, hogy valamivel messzebb egy alak figyeli őt. Lelassította mozdulatait és a tó széléhez húzódott. Közelebb érve látta, hogy egy lány az. Felemelte a kezét, hogy intsen neki, de az sarkon fordult és ott hagyta.

Marika jobbnak látta, ha inkább elindul haza, tudta, ha valahogyan kiderül, hogy ide jött, akkor otthon lesz ne mulass.

Sárikát különös érzések gyötörték. Nincs egyedül, már két olyan lánnyal is találkozott, akikkel jót lehetne játszani, de mégsem teheti meg, pedig nagyon szeretné. Lehet, hogy többen is vannak? Talán veszélyt jelentenek rá és a családjára? Nem, az nem lehet, hiszen egyik lány sem tűnt gonosznak, inkább ugyanolyan magányosnak, mint ő maga. Az a furcsa jégen siklás sem hagyta nyugodni, irigykedve gondolt vissza, milyen kecsesen mozgott az a másik, úgy suhant, mint az angyalok. Napokig nem merte elhagyni a kicsiny kunyhó környékét, miközben kérdések száza kavargott fejében.

Ahogy telt az idő, a nappalok egyre hamarabb kezdődtek és a hideg enyhülni kezdett. Már nem süvített úgy a szél, de azért még foga volt az időnek.

Egyik napsütéses délelőtt Sárika komoly elhatározásra jutott. Melegen felöltözött és elindult egyenesen a jeges tóhoz. Napok óta arra vágyott, hogy úgy csúszkálhasson, mint az a korcsolyázó lány. Bár neki nem volt olyan furcsa éles cipője, de elhatározta, hogy megpróbálja anélkül is. Amikor a tóhoz ért, a környék teljesen kihalt volt. Óvatosan a jégre lépett, majd bizonytalanul, lábát gyengén előre csúsztatva megindult, végül egyre bátrabban lökte magát, karjaival egyensúlyozott, lábát jól előre nyújtva próbált olyan kecsesen mozogni, mint az a lány. A nap csodásan sütött és ő felemelte a fejét, hogy élvezze melegét, miközben csúszott és csúszott boldogan. Így azonban nem vette észre, hogy a korábban vastag jégtakaró egy részen már egészen megolvadt, és egyszer csak nagyot reccsent. Sárika ijedten megtorpant és a következő pillanatban zuhanni kezdett. Fel sem tudta fogni, mi történik vele, olyan hirtelen jött minden, csak sikított egy nagyot, széttárta karjait, és a következő pillanatban derékig a vízbe merülve nagy csattanással fennakadt a jégtakaró szélén.

- Segítsééééég! – Kiáltotta kétségbeesetten. – Valaki segítsen!

De a kihalt tájon csak a varjak károgását lehetett hallani.

A jég szélére támaszkodva megpróbálta kinyomni magát csapdájából, de az tovább reccsent és félő volt, ha betörik, ő teljesen elmerül. A sok vastag ruha hamar megszívta magát a hideg vízzel és úgy érezte, mintha kövekként húznák le a mélybe. A jeges vízben annyira kihűlt a teste, hogy egyre erőtlenebbé vált. A folyamatos segítség utáni kiáltás kezdett elhalkulni, a kis kezek nem bírtak tovább ellenállni a mélyből húzó erőnek, már annyi ereje sem maradt, hogy sírjon, csúszni kezdett lefelé. Hirtelen a jobb karját szorosan megragadta egy kéz. Erőtlenük felnézett és a német lány kipirult arcát pillantotta meg.

- Kapaszkodj! – biztatta németül Anna, és minden erejével húzni kezdte az erőtlen testet, de a nehéz ruhák nem engedtek a vonszolásnak. A jég apró reccsenéssel jelezte, hogy ő sem bírja már el sokáig kettejüket, mikor váratlanul újabb segítség érkezett. Másik karját Marika a magyar lány fogta meg szorosan és mindketten húzni kezdték.

- Húzzuk! – nyögte Marika magyarul.

- Erősebben! – kiáltott fel Anna németül.

Bár nem értették egymást, mégis összehangoltan dolgoztak, és Sárika egyre kintebb csúszott a hideg veremből. Hamarosan mindhárman lihegve feküdtek a tó szélén, így talált rájuk Sárika papája, aki sietve a meleg kunyhóba vitte a lányokat.

Nem kérdezte, hogy miért vannak együtt ők hárman, nem figyelmeztette őket, hogy nem szabad együtt lenniük, eszébe sem jutott ilyesmi, csak hálát és boldogságot érzett, hogy a két lány megmentette Sárika életét.

Attól kezdve ők hárman jó barátok lettek, és a szüleik is belátták, hogy együtt sokkal könnyebb.

 

- Akkor ezek a lányok itt Sárika, Anna és Marika? – kérdezte a fagyit nyalogató unoka a szobrot bámulva.

Nem tudni. Ők csak három lány, de a népek barátságának kezdetét én így képzelem el. – mondta a nagymama.

Szonáta

 

Bécs, 1801.

Kora délután volt, mikor a zeneszerző hazafelé sétált az utcán. Mehetett volna hintón is, de szeretett sétálni, gyermekkorában megszokta, hogy sokat kellett gyalogolnia, ha valahova el akart jutni. Ma már előkelő körökben forog, megengedheti magának, hogy hintón utazzon, de ő nem arisztokratának született, és ezt jó, ha nem felejti el. Fejét lehajtva, kezét a háta mögött összekulcsolva haladt a macskaköves úton, miközben gondolatban egy dallamot dúdolt szórakozottan, mint mindig. Befordult a sarkon tovább komponálva, mikor valami megzavarta. Egy másik dallamot hallott, amit valaki zongorán játszott. A darab, ismerős volt, de mégis idegen. A saját szerzeménye, bár elég nehéz volt felismerni, mert a dalban több volt a hamis hang, mint a tiszta. Bosszúsan húzta össze a szemöldökét, majd szinte rögtön ki is simította arra gondolva, hogy talán egy gyerek az, aki próbálja eljátszani a szonáta bonyolult dallamát.

Az igyekezet dicséretes, a tehetség rettenetes! –gondolta magában, majd fejét csóválva tovább ballagott, és észre sem vette, hogy időközben áttért a szóban forgó szonáta dúdolására.

Másnap mikor ugyanezen a helyen elhaladt, ismét meghallotta a szörnyű próbálkozást, és azon tűnődött, vajon a tehetségtelen gyermek egyedül, hallás után akarja megtanulni a darabot, fittyet hányva arra a tényre, hogy a zenei mű kottára íródott, vagy van valaki, aki elvárja, ne adj’ isten erőlteti a szerencsétlent a kínlódásra?

Ettől kezdve a férfi igyekezett mindennap ugyanabban az időpontban sétálni az utcában. Észre sem vette, hogy titokban nagyon szorít szegény teremtésnek, hogy sikerüljön eljátszania legalább egy rövid részletet hiba nélkül. Ilyenkor megállt az ablak alatt és várt, amíg a szánalmas kínlódás befejeződik.

Hetek teltek el így, és – bár egyre jobban felismerhetővé vált a dallam,- mégis érezhető volt, hogy a zongoránál ülő önjelölt művész a kotta minden utasítását figyelmen kívül hagyja.

Már nem volt olyan szórakoztató, sőt bosszantó volt, hogy az ő művét, amivel annyit dolgozott, a dinamikai megjegyzéseit, amit igyekezett a legpontosabban megfogalmazni, nem követik! Sietősen távozott az utcából, és megfogadta, hogy többé nem jön erre, más útvonalat választ, vagy hintóval utazik. De másnap mégsem tudta megtenni, hogy elkerülje a környéket. Már messziről fülelt, hogy hallja-e a zongora hangját. Bár fiatal kora ellenére egy betegség következtében nem volt tökéletes a hallása, mégis tisztán hallotta, hogy ma sem történt csoda, ugyanaz az ügyetlen kínlódás szűrődött ki a nyitott ablakból.

Megállt, állát a magasba emelve fülelt, reménykedve, hogy talán most megtörténik az áttörés, de végül feladta és nagyot sóhajtva tovább indult. Néhány lépés után azonban újra megállt. Volt valami, ami napok óta nem hagyta nyugodni. Most jött rá, hogy tulajdonképpen ennyi izgalom és szorongás után, végre tudni szeretné, hogy ki az ügyetlen zongorista, aki ezt a rettenetet elkövette az ő művével. Nem sokáig tétovázott, már indult is a hang után. Nagy barna kapun lépett be a bérház udvarára, ahol ráfordult a folyosóra és vizsla módjára követte a dallamot. Amikor elért az ajtóig, nem gondolkodott, azonnal kopogott. A lakásban abbamaradt a zene, majd lassú léptekkel közeledett valaki. A férfi csak most jött rá, hogy mióta belépett az épületbe, izgalmában szinte nem is vett levegőt. Zihálni kezdett, amitől idiótának érezte magát, és ez bosszantotta. Kihúzta magát, hogy büszke tartásából erőt merítve azonnal hangot adhasson felháborodásának, amiért így tönkre tették a csodálatos zenei darabot. A léptek egyre közeledtek, ő nagy levegőt vett, az ajtó kinyílt, és emberünknek torkán akadt a szó. Az ajtóban egy fiatal, gyönyörű lány állt, angyalarcú, szelíd mosolyú és darázs derekú. A zeneszerző leplezetlenül, már-már illetlen módon bámulta, de a lány rezzenéstelen arccal állta a férfi mohó tekintetét. Hosszú másodpercekig csak álltak, majd a lány törte meg a csendet:

- Parancsoljon! Miben segíthetek? – kérdezte szelíden, és a hangja pont olyan édes volt, ahogy azt a férfi sejtette.

Ismét eltelt néhány másodperc. A férfi csak bámult, a lány pedig összehúzta a szemöldökét bosszúsan.

- Keres valakit? – Próbálkozott újra a lány, amitől a másik végre felocsúdott.

- Őööö. Magának van gyereke?- kukucskált a szobába a lány mellett.

- Parancsol?

- Úgy értem, az a valaki, aki játszott…, mármint a zongorán, tudja…, az a gyerek a magáé?

- Maga miről beszél? – kérdezte felháborodottan, egyenesen előre meredve.

- Hallottam, hogy játszik.

- Ki maga? És mit akar? – változott meg a hang, és ettől a zeneszerző megdöbbent. A felháborodás mellett ugyanis félelmet érzett, és ettől bűntudata támadt.

- Bocsásson meg! Milyen illetlen vagyok! – nyújtotta a nő felé a kezét. – Be sem mutatkoztam…

De nem tudta kimondani a nevét, csak döbbenten bámult. Abban a pillanatban minden a helyére került. A mellé ütött hangok, a zenei utasítások figyelmen kívül hagyása, a lány réveteg arca, és végül a felé nyújtott kéz figyelmen kívül hagyása. A sok részletet egy szempillantás alatt összerakta:

- Maga nem lát. – suttogta.

- Azért csengetett be, hogy megállapítsa, vak vagyok?

- Nem. Én zongoratanár vagyok, és szívesen megtanítanám erre a darabra.

- Miért tenne ilyet?

- Mert a darab, amelyet gyakorol az én művem, és szeretném, ha rendesen el tudná játszani. Tudja, egy hangot félre ütni még elnézhető, de érzelem nélkül játszani megbocsájthatatlan.

 

Attól kezdve a zeneszerző és a vak lány majdnem minden nap együtt gyakorolt. A férfi jó tanárnak bizonyult, mert a lány a zenét már nemcsak játszotta, hanem érezte is. Hamarosan hibátlanul el tudta játszani a szonátát. Ha a lány zongorázott, a férfi őt csodálta, ha a művész játszott, a lány lehunyt szemmel hallgatta úgy gyönyörködött a zenében.

Egyik este sokáig gyakoroltak, és mire befejezték, már beesteledett.

- Ideje indulnom, hiszen már itt az este. – sóhajtott a férfi.

- Ó, csak nem attól tart, hogy nem talál haza a sötétben? – kacagott a lány.

- Biztosíthatom hölgyem, hogy ma este ez a veszély nem fenyeget, hiszen a hold, fényesen világít.

- Meséljen nekem róla!

- A holdról?

- Igen. Soha nem láthattam, nem tudom megfogni, nincs hangja. Szóval, tudom, hogy létezik, de számomra elképzelhetetlen. Mondja el maga, hogy milyen. Legyen ön a szemem!

A férfi csak nézte a lányt. Most, hogy bevilágított a telihold, még sokkal gyönyörűbb volt.

A holdról mesélni? Ennél sokkal többet is megtenne érte. De mégsem szólt egy szót sem. Ujjait a zongora billentyűire tette, és lassan játszani kezdett. Egy új dallamot, egy olyat, amit még senki nem hallott. A csendes dallam lassan indult, majd egyre szenvedélyesebbé vált, és a lány, lehunyt szemmel hallgatta. Bár nem láthatta, de ott, akkor érezte, hogy milyen csodálatos a hold fénye.