DÁVID GYULA

A flaneling

  

Olvasom egy orvos szakértő barátom könyvét, amelyben az öregedés kezeléséről értekezik, arról ír, hogy milyen fontos, hogy ápoljuk az emlékeinket, ne hagyjuk kicsúszni őket a feledés homályába! Ma is, ha éppen olyan a kedvem, rákattanok a You Tube egyik-másik videójára, és máris azon kapom magam, hogy a Hey Jude dallamaira mozgatom a lábam, meg-megpróbálkozom a felső terccel, de persze az alsó is csak falsul jön ki a torkomon.

Készülve egy jövő heti beszélgetésre, amelyen gyermekeknek kellene beszélnem arról, hogy hogyan éljék túl korunk megannyi próbatételét – alkohol, kábítószer, bűnügyek, stb. – eszembe jutott az én iskolás korom, amelynek emléke már a feledés homályán egyensúlyoz.

 A háború után születtem, 48-ban, tehát az ötvenes évek első felében lettem általános iskolai tanuló. Budán, a Bartók Béla út 27.-ben volt az iskolánk, a lánytestvéreim is odajártak, természetes volt, hogy én is ott koptatom a padokat.

Nem részletezem, de nehéz idők voltak ezek nekünk. Mint amolyan vidékről, Baranyából a fővárosba felköltözött családnak, elsősorban meg kellett birkózni a nagyvárosi lét buktatóival, de a háború után a szüleim a meglévő pénzükből vásároltak egy lebombázott tüzelőanyag telepet a Józsefvárosi pályaudvaron, majd rendbe hozták, elkezdtek dolgozni, amikor is 48-ban megjelent három úriember, és közölték, hogy ők most itt államosítanak mindent, és szegény apám, még a felöltőjét is csak vita után tudta elhozni. Ezt követően a kor lehetőségei között próbáltak meg talpon maradni, anyám éjjel-nappal szervezte a család életét, de a megrogyott apám inkább a bódulatot választotta, mint hogy végiggondolja a nehéz helyzetet. 56 után édesanyámat bebörtönözték – valamilyen semmi indokkal, 8 hónapra internálva Tökölre, – és hát ebbe apám már végérvényesen belerokkant, sem idegileg, sem fizikailag nem bírta ezeket a megpróbáltatásokat.

1958 Karácsonya előtt jött haza édesanyám az internálásból, apám csont soványan, a kasszában csak a felvett kölcsönökről szóló elismervények, a kérdés az volt, hogy hogyan húzzuk ki holnapig, amikor talán majd valami csoda jön, és az megsegít. Így köszöntött be a Karácsony, és én szomorúan, de megértéssel vettem tudomásul, hogy a kisebbre sikerült karácsonyfa alatt csak egy nem teljesen új flanel ing fekszik a nevem mellett.

Az ünnepek után aztán indultunk az iskolába megint, ahol az osztálytársaim hangosan mesélték, hogy ki, milyen ajándékot kapott karácsonyra. Én nem vettem részt ezekben a beszélgetésekben, mert nem akartam beavatni őket a helyzetünkbe, inkább rajzolgattam, félrevonultam. Egy hangosabb csapat ott vitatkozott mellettem, sorolták az ajándékaikat, míg az egyik rám nézett, és nevetve kérdezte: na, Gyula, te mit kaptál? Először megrántottam a vállam, hogy hagyjál, mert most egy izgalmas villamost rajzolok magamnak, de csak nem hagytak békén, hogy mondjam már el én is!

Egy kockás flanelinget – mondtam, de hogy azért mégis felértékeljem a dolgot, hozzátettem, hogy ausztrál, és hogy csomagból jött. Egy pillanatra megállt a nevetés, és az egyik fiú szemtelen arccal gúnyolódni kezdett, hogy ez biztos nem igaz, mert minden gyerek játékot kap, nem pedig használt flanelinget. Annyit még kinyögtem, hogy de, igen, flanelinget, de a kórus rákezdett, hogy hazudsz Gyula, hazudsz Gyula. Gondoltam, az érveim itt már nem sokat érnek, és ugyanazzal a lendülettel lekevertem egy meglehetős pofont a gúnyosan kérdezőnek, amitől a másik fiú eldőlt, talán el is esett. Hirtelen csend lett a teremben, és ekkor lépett be egy tanár. Talán csak azt látta, hogy ütöttem, vagy már csak azt, hogy a másik fiú sírva üvölt a földön fekve, mindenesetre engem azonnal megragadott, és felvitt az igazgatói irodába. Ott körülbelül már tudtam, hogy itt a világ vége, ennél kevesebbért is kidobtak már iskolából gyereket, pláne olyat, akinek az anyját internálták. Talán az igazgató vagy a helyettese volt benn az irodában, írt valamit, amikor megérkeztünk, és a tanár elkezdte mondani, hogy megvertem egy gyereket, és hogy ez borzalmas, stb. Ez már az igazgató számára is érdekes lehetett, mert szembefordult velem, és nyugodt hangon megkért, hogy mondjam el én is, hogy mi történt. Én lassan elkezdtem mondani az esetet, hogy az osztálytársaim kinevettek azért, mert én csak egy használt, csomagból származó flanelinget kaptam karácsonyra. Az igazgató még egyszer rákérdezett, hogy tényleg, mit is kaptam a fa alá, én meg sírva kezdtem el magyarázni, hogy anyám most jött meg a börtönből, apám halálos beteg, és most csak ennyi jutott, de két éve én is kaptam egy igazi kis játék-gőzgépet, és jövőre talán lesz más is.

Ekkor csend lett a szobában, éreztem, hogy erős gondolatok cikáznak az igazgató fejében, talán most dől el a sorsom, de nem történt semmi ilyen. Nézett rám, hosszan, aztán csak magához húzott az a drága ember, megsimogatta a fejem, megszorította a vállam, és csak annyit mondott: megérdemelte! Az engem idecitáló tanár is megértette, hogy nem egy főben járó bűn elkövetője áll ott a szőnyeg szélén, hanem egy önérzetében súlyosan megsértett kis ember. Visszafelé már nyugodt volt, fogta a kezem, és visszamentünk az osztályterembe.

 Azóta sok Karácsony telt el, és olyankor, ha ajándékot választottam a sok gyermekeimnek az ünnep előtt, olykor-olykor megálltam egy-egy üzlet kirakata előtt, és felmerült, hogy egy új, kockás flanel inget veszek nekik, a megálmodott LEGÓ vagy más ajándék helyett.

Az év sportolója

 

A Szigeten, a Sportuszodában vártam az edzés végét, este fél kilenc múlt már. Amikor beléptem ifjúkorom szentélyébe, szívemig hatolt a jóleső érzés: otthon vagyok. Itt töltöttem el az egész ifjúságom, megannyi munka, siker és izgalom helyszíne volt valaha, és ha itt-ott pereg is a festék az ablakok keretéről, és ha csak minden második lámpa ég, azért még is, ez az én templomom, az én igazi otthonom.

Este volt, kint végre rákezdett az igazi tél, hó borította a környező bokrokat, az a kevés érkező hozzátartozó fázósan húzta össze magán a kabátja gallérját.

Még várni kellett a gyerekekre, tartott bent az edzés, ráértem nézelődni. A homályos előcsarnok másik oldaláról ütemes kiabálást hallottam: MTK, egy-kettő-három, MTK, egy-kettő-három. Hirtelen arra gondoltam, hogy talán egy elhúzódó vízilabda mérkőzés szurkolóinak bíztatása hallatszik fentről, de aztán változott a szöveg, – egy-kettő-három-négy, egy-egy-kettő-kettő-egy-egy-kettő, stb.

Többek között a szemem sem a régi, hosszan kellett elnéznem a feljárati lépcsők felé a távolba, ahol a homályban azt láttam, hogy négyes sorokba rendezve, ilyen-olyan utcai ruhákban vagy húsz, huszonöt gyereklány ütemesen lépeget. Mind együtt fordul, kezüket a vezényszavakra hol felfelé, hol előre, hol az ajkukhoz, hol leszúrva mozgatják, meglepően egy ütemre, forogva, pörögve, lendületesen.

Közelebb léptem, hogy lássam, melyik ifjúgárda alakulat készül a következő bevetésére? A lépcsőn egy feketepulóveres vezénylő tiszt ült, elégedetten nézett a seregére, minden etap után új és új vezényszavak kerültek elő, és a lázas sereg átszellemült arccal igyekezett követni a parancsnok utasításait.

A számolás mindig azonos ütemben, feszesen, az első sorban lépkedő cingár lábú, magas leány szájából jöttek. Úgy mozgott a kezük, mint a motolla, minden lépésnél, minden ütemnél emelkedett vagy fordult a kéz, a kézfej, lépett a láb, előre és hátra mozgott a csapat, látszott, az új emberek is mindent megtesznek a közös sikerért.

Közelről aztán látszott, hogy szinkronúszó kislányok tartják, – gondolom kényszerből -, éjszakai edzésüket az uszoda félhomályos előcsarnokában. Majd minden lány ugyanabban a térdben vágott egyen-farmerben, jobb, rosszabb, de inkább olcsóbb pulcsikban, melegítőben, de hajuk gondosan feltűzve, cipőjük tiszta, lendületük lebilincselő.

Átfutott az agyamon az egész életem. A kezdeti idők, amikor a téli fagyokban is csak a nyitott ötvenes kiúszójában akadt hely számunkra, a kapuk mögötti zsúfolt krallozások, a várakozás unalma, amíg megürült egy csík a medencében, ahol nyolcan, tízen végre úszni kezdhettünk. De aztán a sok munka meghozta az eredményét, lassan már egy órára az ifik után mi is kaptunk egy fél pályát, ifiként egy egészet, és a felnőtt csapat már korán, hatkor, a fedettben, az egész medencében egyedül dolgozhatott, most nem is beszélve a válogatott lehetőségeiről.

Ezek a kislányok még az elején vannak. Látszik, hogy nem a budai elit küldte el nagyravágyó csemetéit, hanem inkább a városi házak átlagos lakásaiból verbuválódtak ennek a lázas hadseregnek a katonái. Lenyűgözve néztem őket. Láttam az alig tizenkét – tizennégy éves leányok szemében azt a tüzet, amit oly ritkán látni. Láttam, ahogy az estére már fáradt edző újra és újra lendületbe hozza őket és önmagát, ahogy nem fáradtak el, ahogy egymást is figyelve azonos ütemre próbáltak mozogni, ahogy a messze távolba tekintő szemük a boldogabb jövőt álmodja. Elszántak voltak, fáradhatatlanok, látszott, az életüket adnák azért, hogy a következő mozdulatuk még feszesebb, szebb, egységesebb legyen.

Gyakran beszélünk arról, hogy a mai fiatalság már más, nincs bennük elszántság, akarat, mindig az Élet könnyebb oldalát keresik. És ott állt előttem az élő cáfolat. Mert este kilenckor, télen, egy félig megvilágított uszodai előcsarnokban, akik utcai ruhában, nehéz cipőben közel egy órán keresztül ismétlik százszor is ezt a balettos gimnasztikát, akik egy szó és hang nélkül, átszellemült boldogsággal képesek csak és kizárólag a vezényszavakra koncentrálni, ahol nincs duma, beszélgetés, mobiltelefon, hanem csak a lépések, mozdulatok végeláthatatlan láncolata van jelen, ott minden rendben van. Ezek a lányok a mi új felmentő csapataink. Nem a tegnap megjelent és agyonreklámozott márkás sportcuccokban virítottak, hanem a saját kis mindennapi ruhájukban, és nem az órájukat nézték, hanem az edzőt és a vezényszavakat. Nem hallottam kifogást vagy kritikát a csapnivaló és megalázó körülményekről, az elmaradt közösségi támogatásról, csak a munkát láttam, az elhivatottságot, az akaratot, hogy én ezt akarom, ezt meg akarom csinálni, mindenáron.

Már erősen elmúlt kilenc óra, amikor az edző véget vetett a gyakorlásnak, és néhány jó szó mellett útjukra bocsájtotta a lányokat. Ott álltam a falnál, nem akartam, hogy lássák, hogy kifigyeltem őket, és könnyes lett a szemem. Gondolatban levettem a sapkámat, megemeltem a kalapomat a lányok előtt, és tudtam, nekem már megvannak az év sportolói.

Örök társaim, a fák!

 

Sokáig voltam bolondja a naptáraknak, elbűvölt a logikájuk, történetük, hasznosságuk. Aztán sok évtizeden át megtapasztaltam, hogy április elejére kalendárium nélkül is kibimbóznak a fák ágai, áprilisban levélnövekmény indul, május elején már kipattanva habzsolják a napfényt, és 10.-15.-e között teljes pompájukban koronázzák a fájukat.

1980-ban költöztünk ki Budára, a hegyoldalba, legidősebb fiam állandó köhögése volt az indok, de persze boldogan vettük birtokba a félig szinte romos, de csodásan megépített pasaréti lakást, egy aranyos szomszéddal, nagy kerttel, és persze ezernyi felújítási, korszerűsítési feladattal. Drága édesanyám fedezte fel, járta ki, hogy megszerezhessük, fokozatosan, lépésről lépésre, ahogy a pénzünkből futotta, de alaposan, szeretettel és igényességgel.

A mese szerint a háborúban orosz katonák táboroztak a megsérült házban, majd albérletek, társbérletek következtek, állítólag a kert közepén két hadi ló teteme is nyugszik, tehát izgalmas és mozgalmas előélet után érkeztünk meg az ingatlanhoz.

A lakás felújítása után nem sok pénzünk maradt kertszépítésre, de két kis facsemetére azért futotta: egy kis erdei fenyőt és egy még kisebb vérbükköt választottunk ki a közeli kertészetben, és még aznap el is ültettük mindkettőt.

Az erdei fenyő a konyhánk ablaka elé került, egy nyeszlett mandulafa helyére, és néhány év alatt a két alsó egymás melletti törzs egyformán nőni kezdett, ikerfenyő lett belőle. A vérbükköt a kert alsó zónájába telepítettük, gondolván, hogy a közeli utca nem túl nagy forgalmának zaját, porát majd jól csendesíti, szűri a belátást és árnyékot is ad majd. Hamar kiderült, hogy bizony ez a vérbükk is ikerre sikeredett, két egyforma erős törzs ágaskodott az ég felé, egyformán hozzájárulva a közös koronához. Ha egy kicsivel több eszem lett volna, akkor ezekből a kétségbevonhatatlan jelekből jól látnom kellett volna, hogy nem véletlenül lett iker mind a két általunk ültetett fa, hisz két évtizeddel későbbre, amikorra már igencsak megerősödtek a fáink, megérkezett a legértékesebb ikerpárunk: Cila és Zozó!

Az elmúlt közel negyven évben minden nyár hozott egy újabb megújulást a fáinknak, egyre terebélyesebb, magasabb, szebb és erősebb lett mindkettő. Reggel, vagy inkább hajnalban, amikor megébredek, sokszor jövök le a konyhába előkészülni, ilyenkor mindig kilépek elsőnek a kertbe, felnézek az égre, nagyot nyújtózom, és megköszönöm az Univerzumnak, hogy ilyen csodás életet adott nekem. Nyújtózkodás közben sosem felejtem el köszönteni a két fát, akik mostanra már elérték legszebb férfikoruk elejét, uralni kezdték az egész kertet, termetük mellett eltörpült szinte minden más.  

De sok délutánt játszottak a srácok a fák árnyat adó lombjai alatt, de gyakran üldögéltem egy-egy könyvvel szemben velük, és két fejezet között annyira jó volt elbambulva nézni a szinte bordó leveleit a vérbükknek, vagy gyantás kérgét az ikerfenyőnek!

Idén a szokásosnál is élénkebben foglalkoztatott a kert, a lakás megújításának vágya, időt hagyva persze a tervezésre, de szilárdan megfogadva, hogy újítunk a megszokott képen. A koronavírus karantén persze az én ikreimet is bekényszerítette a házba, a napi kétszeri uszodai edzés helyett a kertben kellett leereszteni a felgyülemlett energiákat, edzeni órákon át súlyzókkal, gumikötelekkel, saját testük súlyával. Cila lányom óvatosan megjegyezte, hogy bizony ez a csodás ikerfenyő már mindent betakar, sötét van alatta a konyhában is, a teraszon is, és mintha valamilyen betegség is megtámadta volna, mennyire ragaszkodom hozzá – kérdezte?

Egy igazi apa imádott leánya ilyetén kérdésére mindenféle kitérő válaszokat szokott sorolni, hogy nem is tudom, valóban már túl nőtt mindenen, majd meglátjuk. Aztán ahogy este visszavonultam a szobámba, számba vettem a lehetőségeket, és – ismét leányomra gondoltam, akinek nagyon helyén van az esze, lassan már sakkban is megver engem -, és beláttam, hogy húzni még tudom az időt, de kitérni az lehetetlen. Hajnalban lementem az ikerfenyőhöz, leültem szemben vele, és megbeszéltük, hogy neki is szűk itt már a hely, meg a húsába mélyülő tartóhám is kisebesítette, el kéne köszönni szeretettel és mély barátsággal. A kert közepén együtt érzően és szeretettel figyelt minket a vérbükk, uralva kertet, házat, szíveket.

Másnap megbeszéltem a részleteket a varázsló favágóval, aki kötéltáncost megszégyenítő bátorsággal ugrál ágról ágra, és semmi pár óra alatt eredeti állapotába hozza a legelvadultabb kertet is. Délutánra kinyíltak a fények, a konyhában lámpa nélkül lehetett főzőcskézni, a teraszra háborítatlanul sütött oda a nyugati lemenő Nap is, teljesítve leányom legnagyobb óhaját.

A vérbükk még terebélyesebbé vált. Lemértem, jó tizenkét méter magas és széles, – gondolom a gyökerei is tizenkét méteres körben hálózzák be az altalajt. Ilyenkor tavasszal, május közepe tájt vérvörös-bronzra színezi a leveleit, de úgy, hogy ahol napot kap ott bronzabb, ahol árnyékosabb, ott meg zöldebb. Nem számoltam, de több tízezer levelet sejtek rajta, olyan, mint egy királyi fenség, hatalmas hermelin palástban, büszkén és kevélyen állva, és ha megpircen a szél, akkor mind a sok ezer levél néma csengőként rázza magát, játszik, villan, bolondozik. Ma már minden napom vele kezdem, és vele fekszem le, belegondolok, hogy néma tanúként végig élte életem, látta a babák születését, a ház felújításait, a kert alakulását, látta még a hajamat és látott sok mindent, amely meghatározta az életemet. És most is velem van. Akárhogy is alakuljon, én el nem megyek innen, ahova belaktam magam, ahol ismerek minden fűszálat, ahol a bokrok, és leginkább a fák, örök barátaim. Tábortüzek, nagy baráti banzájok, gyermekzsivaj és andalító együttlétek emléke villan fel, és ő tudja, tud mindent, itt van és őrzi álmaim, remélem még hosszú időn keresztül. Örök társam immár!

A kerten most egy könnyű fuvallat suhan át, a vérbükk levelei táncolva jeleznek, és én békésen nézem a tájat: itthon vagyok!