FÖLDESI LAJOSNÉ

Mi jár a fejedben?

„Mi jár a fejemben?” - kérdezi ez a kis okos kütyü a kezemben.

Hát persze! Mit gondol? Majd ide kiírom, hogy mit gondolok, érzek most? Hogy aztán majd egy csomó ismerős, ismeretlen kommentelje, lájkolja és különböző smile-kat tegyen hozzá?... Persze, hogyne. Nem, nem. Az nem én vagyok.

Gondolataim, érzelmeim nem tartoznak akárkire, nem osztom meg akárkivel! Különben is, a fejemben lévő gondolatok sokszor nem csendesen járnak, hanem röpködnek, cikáznak. Múltba, jelenbe, jövőbe.

Most épp a jövőben van. Mi lesz, ha lesz egy kis unokám, és megkérdezi: - Mama! Milyen volt az élet, mikor te gyerek voltál?  Már ha lesz unokám, mert még nincs. Csak szeretném.

Dehát ezek a mai fiatalok…

Bezzeg az én időmben! Akinek 30 évesen nem volt férje, felesége, gyereke, az biztos vénlány maradt, vagy agglegény. Akkor még nem volt divat a szingliség, hogy majd 35-40 évesen alapítunk családot.

Remélem, hogy lesz! Előbb-utóbb nekem is lesz unokám, és ha megkérdezi:

- Mama! Milyen volt az élet, mikor te gyerek voltál? – én mesélek neki.

- Tudod, mikor én kicsi voltam, akkor még ez a hely nem egy „finoman elbűvölő település” volt, hanem egy kis község. A település tót részén laktunk, az utolsó utcában, egy parasztházban.

A mi településünkön három nemzetiség él: mi a tótokhoz tartozunk, mert az őseink tótok voltak. Akkor még sokan tótul is beszéltek, főleg akkor, mikor nem akarták, hogy mindenki értse, miről van szó. A parasztházban, ahová születtem, egy szoba, konyha, spájz volt. Nem, Nem! Nem felejtettem ki a felsorolásból semmit! Ugyanis nem volt WC bent a lakásban, az kint volt az udvaron. Nem volt fürdőszoba. Lavór volt, teknő, kis pléh fürdőkád.  Víz sem folyt a csapból. Az udvaron volt ugyan gémeskút, de annak vizéből nem lehetett inni. Vízért eljártunk a kútra, meleg vízért meg a tót kútra. A kantákat beleraktuk a kantakasba, azt felakasztottuk a biciklire és úgy hordtuk a vizet. Fürödni meg hétvégén a közfürdőbe jártunk. Na, ott volt fürdőkád, meg süllyesztett családi medence. Csoda klassz élmény volt abban fürdeni!

A ház udvarán volt sok-sok állat. Cica, kutya, tyúk, kakas, kacsa, disznó és még tehén is, amit nem kellett a nagypapámnak a tsz-be beadni. Nem, nem drágám! Nem állatsimogatót tartottunk! Tudod, akkor minden háznál tartottak állatokat. Azt ettünk, amit megtermeltünk. Így volt vasárnap ebédre húsleves, rántott hús. Dédnagymama, az én édesanyám, kacsát is tömött. A hízott kacsákat felvitték Pestre, jó pénzért eladni a városi embereknek. Meg persze nekünk is maradt.

Disznókat hizlaltunk. Mikor elérték a megfelelő súlyt, eladtuk, télen meg egyet-kettőt levágtunk. Így volt hús, hurka, kolbász, húsvétra sonka, szalonna. Nem volt hiper-, sem szupermarket, ahol mindennap friss húst vehettél.

A házsor előtt, ahol laktunk, volt a tót temető, egy kukoricás, jobbra a nagy gyep, balra a Hosszú-tó. Télen, nyáron ez volt a mi játszóterünk. Labdáztunk, fogócskáztunk, bújócskáztunk, sárpuskáztunk. Az utca összes gyereke kint volt egész nyáron az árokparton, a gyepen, és akkor mentünk haza, amikor este láttuk, hogy jön haza a legelőről a tehéncsorda. Nem volt bébiszitter, aki vigyázzon ránk. Mi vigyáztunk magunkra és egymásra. Persze, akkor még nem volt ennyi autó az utakon. Sőt! Betonutak sem voltak, legalábbis nem ennyi! A poros úton egész nap egy-két lovaskocsi ment csak el.

Nem volt számítógép, okostelefon, de még tévé sem. Képzeld el, a hatvanas évek elején az utcánkban nekünk volt először tévénk! Az akkor még nagy szám volt. Ha valami jó műsor volt benne hétvégén, a szomszédok átjöttek, és együtt néztük az adást. Akkor még fekete-fehérben, és nem is mindegyik napon. Nem is volt az embereknek idejük mindennap tévét nézni.

A szomszédok ismerték egymást, beszéltek egymással, összejártak, segítették egymást. Több ház előtt volt kispad, ahová este a felnőttek, ha elvégezték a munkájukat, kiültek és beszélgettek. Este a kispadon, reggel meg sepregetés közben beszélték meg az életük fontos dolgait.  Mert minden reggel a ház előtt le kellett seperni a járdát, hogy az utca is tiszta legyen.

Akkor még a család is összetartott. Együtt voltunk disznótorkor, szüretkor, kukoricatöréskor. Mi, gyerekek is ott voltunk és segítettünk, amiben tudtunk: kolbászt tölteni, szőlőt préselni, kosarakban a kukoricát a góréba hordani.

Az én édesapám a helyi kis tejüzemben dolgozott. Oda vitték be az emberek tejeskannában a tejet, akiknek tehenük volt. Anyukám, mikor mi már nagyobbak lettünk, elment dolgozni a Cipőipari Ktsz-be. Ő papucsokat készített ott. Testvérem asztalos lett. Mikor kitanulta a szakmát, sokáig a helyi Faipari Ktsz-ben dolgozott, ahol koloniál bútorokat gyártottak, ami igen híres volt az egész országban.

Én óvó néni lettem, és 40 évig dolgoztam itt, ebben a kisvárosban. A mi időnkben nem volt divat külföldre menni dolgozni. Persze az igazsághoz hozzátartozik, nemhogy divat nem volt, de lehetőség sem.  Nem akármikor mehettünk külföldre. Mi itthon, a mi kis városunkban, hazánkban kerestük meg a munkát és a szórakozást is. Mikor fiatalok lettünk, mi is jártunk szórakozni a Ligetbe, a Berény Szállóba, a helyi kis moziba. Na, de erről majd legközelebb mesélek!

Remélem, nemcsak skype-n lesz erre lehetőségem. Jó, hogy vannak ezek az okos dolgok, beszélhetünk és láthatjuk is egymást, még ha oly távol is vagyunk egymástól a fizikai térben. De élőben azért más! Ha átölelhetlek, ha az ölembe ültethetlek, és majd úgy mesélhetek neked. Fényképeket nézegetünk, és megmutatom neked, milyen voltam én, mikor kislány voltam. Milyen volt a kis parasztház, ahol születtem. Képeket dédnagymamádról és dédnagypapádról, akik csodálatos emberek voltak, és ha élnének, nagyon imádnának téged.

Ja! És vannak képek a szomszédokról is, például Júda néniről. Ne ijedj meg tőle, kicsit úgy néz ki, mint a boszorkány a „Jancsi és Juliska” című meséből. Ami előtt áll, az egy búboskemence, a kezében sütőlapát van, és kenyeret vesz ki a kemencéből, ami megsült.

Kézen fogva sétálnánk és megmutatnám neked a mi kis városunkat. Mindazt, ami a múltban volt, és ami ma van.

Tudod, amikor felnőtt lettem, és lehetett, illetve megtehettük, én nagyon szerettem utazni az országon belül és más országokba is. De amikor jöttem hazafelé, és messziről megláttam városunk négy templomtornyát, mindig jóleső érzés fogott el.

Itt születtem, itt éltem az életem, és sohasem vágytam máshová.