Molnár Katalin

 

Rántott szelet köszmétemártással

(részlet

 

 

– Készen van – mondta Feri, aki bebicegett az ajtón. Manci engedelmesen ült, amíg elé rakta az étket. Rántott hús volt, köszmétemártással. A kedvence.

– Nem túl meleg, eheti – mosolygott a férfi, Manci éhesen nézte. Néha egészen nehezére esett gondolkodni, de most kimondottan jól ment, és szokatlanul remek kedve volt. Szeretett volna mondani valami kedveset, de ez nem ment jól. Se a szája, se a nyelve nem engedelmeskedett, a kiötlött félmondat pedig érthetetlen mormogásba fúlt. Végül kínosan elmosolyodott.

– Nem baj, Mancika! – mondta a férfi, és a kezébe igazította az evőeszközt. Manci lassan kanalazni kezdte a szószt.

Ebéd után átült a szobai vécére, majd közelebb húzta a háromlábú botot. Amikor végzett, a férfi megtisztogatta, és segített neki kiülni a teraszra, a nap éppen odasütött.

Manci a kerítést nézegette. Várta, hogy felbukkanjon a szomszéd bozontos kutyája, Pumi. Nem csak a fajtája, de a neve is ez volt. Magában jót derült rajta, épp úgy, ahogy a komikus jószágon.

Manci elismeréssel és kissé szégyenkezve figyelte, ahogy az inas, sovány férfi a szobavécé tartalmát a pottyantósba üríti. Ő finnyás volt, valószínűleg fintorgott és öklendezett volna.

Manci alig három éve ismerte Ferit, a városnak azon a részén volt a boltja, ahol ő lakott. Reggelente abban az időben érkezett nyitni, amikor ő dolgozni indult, így szinte minden nap találkoztak. Néha benézett hozzá, ha húst akart venni. A férfi ilyenkor nagyokat köszönt és Mancikának szólította. Mosolygott rá, és segített neki a táskájába pakolni. Az is előfordult, hogy Feri egy-egy kisebb kolbász- vagy szalonna darabot ajándékként odacsomagolt neki. A fiai, akik besegítettek az üzletben, ilyenkor sokatmondóan összenéztek, de nem szóltak semmit. Csak Manci érezte magát kellemetlenül, hol zavartan mosolygott, hol bosszankodott, amiért ilyen formán kedveskedett neki.

Benn a munkahelyén is beszélt Feriről. Kénytelen volt, mert az egyik kolléganője, Sári ugyanabban a háztömbben lakott, és többször látta, hogy a férfi már távolról int neki, máskor meg azt, hogy csülköt rak a kosarába, és nem engedi kifizetni. Sára másnap összesúgott a mellette ülőkkel, megindult a találgatás s máris lábra kapott, hogy szeretője van. Egy húsboltos.

– Nem szomjas, Mancika? – kérdezte a férfi, Mancinak igen jól esett hallani. A nagyszülei beszéltek így. Magázták egymást, de annak már…, nos, sok-sok éve.

– Nem – felelte, a szót tisztán lehetett érteni.

Általában nem is ezzel az egy szótaggal volt probléma. Az igen is jól ment, a jó-t fel lehetett ismerni. A fiúk becézett neveit szépen megtanulta, pedig nehéz volt kimondani: Ferkó és Marci.

A férfi ekkor már a kiskertben tett-vett, locsolgatta a virágait. Szorgos ember volt, nem kapkodott, Manci szerette nézni, ahogy serénykedik.

A balesete előtt nem kedvelte, azt pedig, hogy összehozták vele, szégyellte. Manci bankban dolgozott, mindig jólöltözött volt, vasalt hajat, épített körmöket viselt. A férfi ingben járt ugyan, de a boltban kötényt hordott, ami folyton összekenődött. Az arca is cserzett volt, a szemei karimásak, a jobb lábára bicegett és legalább tizenkét évvel volt idősebb, mint ő.  

Manci tanácstalan volt: minden alkalommal, amikor ingyen hússal traktálta, meg akarta mondani neki, hogy kellemetlen helyzetbe hozza. Egyszer bele is fogott, de visszatértek a raktárból a fiai.

A bankban nem akart magyarázkodni, valahogy mégis tisztáznia kellett magát, ezért igyekezett minél több kollégának elmondani, hogy mennyire kínos ez a helyzet, és hogy ezt megpróbálta a férfi tudomására hozni. A kolléganők persze meghallgatták. Volt, aki tanácsokkal látta el, de akadt olyan is, aki furcsán nézett rá, mivel köztudottan egyedül élt, a szülei, nagyszülei meghaltak, testvére nem volt, barátai a kollégák közül kerültek ki. Az utolsó kapcsolatából már négy éve kilépett, azóta pedig nem akadt másik udvarlója, legalábbis olyan nem, aki megfelelt volna neki. Csakhogy harmincnégy évesen már családot szeretett volna. Gyereket szülni, sajátot és nem a másét nevelni.

Erre a gondolatra elpityeredett. Használható jobb kezével megdörgölte a szemeit, aztán felemelte a lecsúszott bal lábát, hogy visszarakja a lócára, amit Feri a lábai elé tett, hogy ne lógjanak a levegőben.

– Majd én – mondta Ferkó, aki éppen hazaszaladt az ütőkért, de már indult is vissza. Az ikrek ugyanis kedden és csütörtökönként teniszezni jártak.

Korábban velük tartott az apjuk is, még azelőtt, hogy magához vette Mancit. Igen, magához vette, miután a kórházból kiadták, mert nem volt hova mennie.

Manci elkenődve gondolt a balesetre, ami a sarkon történt, amikor a zebrán haladt át. A zebrán! És elütötték! Nagyon fájlalta a lábát, meg a fejét, majd kiderült, hogy agyvérzés érte, ami miatt a bal oldala lebénult – azt mondták, talán csak átmenetileg – és elvesztette a beszédkészségét.

A férfi látta a balesetet. Amint lehetett bement hozzá a kórházba, majd rendszeres látogatója lett. Ő eleinte nem ismerte fel, ahogy Sárit és a kollégáit sem. Azután a kórház bejelentette, hogy kiadja, amivel egy délután meg is keresték Ferit. Olyan gyakran járt be, hogy közeli hozzátartozónak hitték. Feri persze felajánlotta, hogy magához veszi, gondozza, behordja rehabilitációra. Sára, akinek mindig határozott véleménye volt, és a leginkább illetékesnek érezte magát ebben a dologban, kimondottan ellenezte, de hosszan elnyúló beszélgetések és faggatózás után megértette, hogy a férfi valóban kedveli Mancit. Megtapasztalta, hogy képes türelmesen beszélni hozzá, bánni vele, s mivel belátta, hogy ő maga nem alkalmas arra (az anyagiakat tekintve pedig nem is szerette volna), hogy ellássa, fenntartásokkal ugyan, de belement. Manci tudata ekkor még nem volt elég tiszta ahhoz, hogy döntést hozzon, ahogy hetekbe telt az is, amíg az emlékezete úgy-ahogy visszatért.

Manci ismét elpityeredett. Eszébe jutott, hogy mit érzett, amikor feleszmélt. Idegen házban volt, egy olyan férfi mellett, akit jóformán alig ismert. Ez emelgette, fürdette, kenegette a kórházban szerzett felfekvését és hordta a vécére. Emlékezett mennyire szégyellte magát. Sírdogált, miközben a kócos haját fésülgette a tükör előtt. Az arca sápadt volt és beesett. Úgy érezte elrabolták, akarata ellenére tartják fogva és el akart menni. Vissza a kórházba az ápolási osztályra, vagy egy otthonba, ahol megnyugodhat, ahol nem látja Ferit és őt sem látja senki. Közben jöttek a kollégák, köztük Sára, aki türelemre intette. Akivel végre megérttette magát, s aki aztán megpróbálta rávenni őt, hogy adja ki a lakást, hiszen ez az állapot sokáig eltarthat. Addig is lesz valamicske bevétele, hiszen az ápolási osztályt, meg a bentlakásos otthonokat ugyanúgy meg kell fizetni, mintha huszonnégy órás ápolónőt fogadna maga mellé, s mindezt hónapokig vagy akár évekig.

Manci igazított kicsit ülőhelyzetén. Megpróbálta elérni az ernyőt, hogy a feje felé fordítsa. Szép idő volt, igazi kora nyári. Ahogy közeledett a dél, a nap egyre melegebben sütött, melege átjárta a csontjait. A baleset januárban volt, márciusig csak az ablakon keresztül látott napfényt. Most igazán jól esett neki, mégis úgy érezte, hogy le kell árnyékolnia a fejét.

…

 Azt álmodom…

 

Kényelmetlen ez a fotel, minden részem elgémberedett. A bokacsontomat is elnyomta. Magam alá húztam a lábam, amikor leültem olvasni, most azonban már nem érzem, úgy elzsibbadt. Nyújtózkodok, ez jólesik.  Már egy órája erőltetem az olvasást – hogy jobban lássak – az ablak előtt. Elment az áram, így nem tudok villanyt kapcsolni. Nappal van, de esik odakinn. Szinte alkonyati fénynél böngészem a betűket a sárga lapokon. Természetesen kézírásos és ronda! Alig tudom kibogozni!

Hátra dűlök, neki a fotel támlájának. A szemeimet becsukom, pihenjenek kicsit.

Hallom, ahogy az ölemből a földre esik a napló. A nővérem, Erika ásta elő otthon, a szekrényből. Nyolc éve, hogy nem volt a kezemben. Szokatlan, ismeretlen, mintha nem rólam szólna. Mintha nem én írtam volna! Kívülállóként olvasom, és derülök a régi sérelmeimen. Olyan gyerekes voltam még! A legrosszabb tinédzserkorban, …ahogy a nővérem is.  Emlékszem, akkoriban úgy szólt hozzám, hogy minden szavában ott volt a sértés. A húgunkat viszont éppúgy ajnározta, mint én, meg a szüleink.

Anyu szép nő volt, felidézem az arcát, a külsejét. Hosszú, fényes, sárgás szőke haját kibontva hordta, egészen a derekáig ért. Kék szemét, vékony derekát és egyenes vállait folyton dicsérték. Télen is szoknyában járt, hozzá harisnyát vett és csizmát. Ezekből legalább öt-hat volt a szekrényben. Apám mindegyikhez külön táskát vett neki.

Apámnak is hosszú, de vállig érő haja volt, amit később rövidre vágatott, és sűrű, barna bajusza. Mire nyolcadikba mentem, ettől is megszabadult. Azt mondta, sok vele a gond.

Most újra hallom a hangját, mintha csak itt lenne a szomszéd szobában. Suttog, bár ez – a mély hangja miatt - nem megy igazán jól. Anyámat is hallom: olyan halkan beszél, mint reggelente, amikor még aludtunk.

Fel kellene állnom, de elnehezedtek a lábaim és a karjaim. Már nem is tudom, hogy ébren vagyok-e. Az álom húzott oda, ahol már nem csak hallom, de látom is őket. Alig hiszem el, hogy itt vannak előttem!  Karácsony lehet, mert fát díszítenek. Itt, a nappalimban, ami most pont olyan, mint otthon. Az ablakon a világos kárpitok behúzva, mert odakinn sötét van. Nem látom, de érzékelem, sőt tudom. Az óra szemben velem, az ablakok között van a falon. Negyed hatot mutat.

Ahol nincs ablak, ott polcok vannak, tele könyvekkel és egy szekrénysor. Előtte a sarokkanapé, mellette a fenyő és egy hokedli. Azon áll a húgom, díszeket aggat, mögötte a nagyszájú nővérem. Megjöttek a nagyszüleim is, még kabátban vannak. Mama a kezében tepsit tart, amit mintás konyharuhával takart le: biztos megint bejglit hozott! Tata demizsont fog, maga készítette a bort.

Álmodok!  …Tudom, hogy így van, de nem akarok felébredni!

Még mindig suttognak. Talán azért, mert úgy hiszik, hogy alszom, pedig nem. Itt ülök a fotelban mögöttük. Megszólalnék, de nem tudok, a szám nem nyílik, csupán résnyire, nem jönnek ki rajta a hangok. Ölelkeznek, és nem néznek ide. Mintha nem vennének észre!

Mégis csak felállok. Mellettem a vitrines szekrény, az ajtaja üveg, látom az arcomat a tükrében. Nincs borostám, a hajam rövid, gyerek vagyok. Nézem az öltözékemet is: a mellkasomon vasalt figura. Anyu az egyszínű pólóimat díszítette így.

Olyan… érthetetlen az egész!

Most hozzá lépek, meg mamához. Egymás mellett állnak, hozzám egészen közel.  Megölelném őket – hiszen örülök nekik – erősen, ahogy csak bírja a karom, de nem látnak. Beszélgetnek, a lányokat figyelik.

Akkor tatához ugrok, hogy köszöntsem. Kezet nyújtok neki, ahogy ő szokott: férfiasan, de nem fogadja. A papucsával van elfoglalva. Kilépett belőle, abba próbál visszabújni. Közben megtámaszkodik az asztalon, aminek a lábai dübögnek a padlón. Megbillen, éppen fel nem borul.

Elkeseredetten csimpaszkodok bele a karjába. Most már dühös vagyok, …nagyon dühös! Húzom, majd teljes erőmből meglökném, hogy elessen, de… nem tudom!

Úgy gondolom, hogy játszanak velem, s ez nem tetszik! Nem szeretem ezt a játékot! Biztosan Era találta ki, ő olyan… undok!

Ekkor az ő haját ragadom meg. Húznám, ahogy csak tudom, de a tincs kicsúszik a markomból. Rángatnám, de nem érzi. Nevet és arcokat vág, ahogy szokott.

Nem értem mi történik! Gyorsan lélegzek, sőt már-már fújtatok.

Nézem a húgomat, talán ő…! Még csak három éves vagy négy; egészen kicsi és őszinte. Nem csal, nem játszik ilyen játékot!

Megközelítem, a nevén szólítom, ő mintha rám nézne. A tekintetében öröm és kíváncsiság. Megfognám a karját, hogy érezzem: csupasz bőre meleg és puha…, de elveszi a kezét. Nem rám figyel, hanem mögém, tatára néz. Rá mosolyog olyan huncutul, a száját is eltakarja.

Meredten állok, miközben fürkészem.

Láthatatlan lennék? Ezen tűnődöm. A kanapéra ülök, és megindulnak a könnyeim. Rajtuk keresztül keresem apámat, aki eltűnt a helyiségből. Talán a konyhába ment? Hol van, …hiszen a hangját most is hallom!

Kérdeznék, miközben körülöttem elcsendesednek a zajok. Csak az asztal lába kopog.

Még látom anyut és mamát, ahogy a kanapéra ül, meg tatát, aki végül leveszi mindkét papucsot. A húgomat, kicsiny karjait, kipirult arcbőrét és Erát, amint leemeli a hokedliről. Nézem őket és nyomaszt a csend. Csak a légzésemet hallom… és azt, ahogy az asztal lába kopog.

Feleszmélek, kinyitom a szememet, újra a szobámban vagyok, a fotelben ülök. Kiállt a nyakam és az a deszka még mindig nyom és… valami kopog.

Óvatosan felülök, majd az előszobába bicegek, mert onnan hallom.

Beszéd szűrődik be a lépcsőházból. Előveszem a kulcsot, és kinyitom az ajtót. A nyílásban – türelmesen várakozva – ott állnak apámék, a nagyapámék, a nővérem és a húgom.

– Már azt hittem, be sem engedsz! Neked aztán kopoghatunk! – tolakodik előre nővérem, s miközben nyakon legyint, arcon is csókol.

Megleptek. Úgy megleptek, hogy alig köszönök, csak megindultan félreállok az ajtóból, hogy jöjjenek be.

– „Miért nem csengettetek” – akarnám kérdezni, de nem teszem. Nincs áram, így a csengő sem szól.

Hosszan ölelem őket, majd nézem, ahogy kibújnak a cipőikből. Ők persze szövegelnek, mint mindig, apám pedig mormog. Én is szeretnék mondani valamit! Olyasmit, hogy „Kösz, hogy jöttök!” vagy „Jó, hogy itt vagytok!”. Szóval mondanék… bármit! Lazán, ahogy szoktam…, de bosszant, hogy nem megy! Már megint nem tudok.