KATONA KATALIN

 

Csend és csobogás

Nádirigó fészkel két vékony nád között,
Szomszédukba egy hófehér kócsag-anyó költözött.
Szél viszi a zord béka-hangot,
Szitakötő-Család kerget egy vakondot.
Ponty és sikló, s minden, mi vízi állat:
Mutatnak példát az embervilágnak.

Csend és csobogás,
A víz tükrén a napfény, mint apró tündérpor-villanás.
Csak a csónak hangja hallatszik, ahogy csapkodja
Az áramlat pihe-puha lég-ostora.

Ne zavarj. Most egyedül vagyok.
Engem hallgat a csónak,
és hallgatnak a hallgatag hullámok.
A Nap lemegy, a rigók álmodnak:
Példát mutatva az embervilágnak.

 

Este

 

Az égő Nap már felhő-tengerben fürdik,

Vörös árnyéka színdarabra készülődik.

Ekkor a Hold és a Nap összenéznek,

S egymásnak végre esti mesét mesélnek.

 

Két kezedet kezemben tartom, s

Nézzük eme csodás darabot:

„Micsoda caracter!”-súgod fülembe,

S én elrakom zsebembe eme pillanatot.

 

Hosszú pilláid vörös fényben úsznak,

Csakugyan, mint a vadkacsa-pár a tavon.

Reám nézel, én pedig reád:

S egyszerre meghalunk hallgatagon.

 

A szelek násztáncot lejtenek: Micsoda tor!

S a Hold elköszön

Nyugtot hagyva a világnak egy

Darabbal, mit azóta már

Nem csak színpadra szánnak.

Ősz!

 

Ősz! Te Rongyos Ősz, jöjj el hozzám.

Vegyél barna, gyűrött szárnyaid alá,

S zenélj. Játszd el nekem zongorán

A sötétség bús dalát:

A múlás melankóliáját.

 

Nem küldelek, ha hamarabb is érkezel,

Hisz puszta jelenléted lelkemmel

A végén majd úgy is kompromisszumot köt.

 

Hozz majd kérlek hangszereket,

Két kezedben csörgő leveleket!

Hozz nyomort és fájdalmat,

Új csaláshoz vádakat,

Majd egyszer csak boldogulást…

S ennek a sajgó, fakult szívnek egy leheletnyi

Megtisztulást.

 

Várlak. Könyörögve kérlek, jöjj.

Mulassunk, mi ketten, úgy, mint

Múlandó tölgyfa, a hegyek ölén.

Ringjunk ketten. Te meg én.

A Hegyek és a Világegyetem tetején.

 

Hozd el köd-fátylad is, takarj be, nem is kell, hogy látszódjunk,

Hisz a Világ már nem nekünk való hely.

Csak is ősszel.

(…)

S én még azóta is itt várlak…

Mikor jössz hát el?

 

 

Sűrű, sötét idők valának

 

Sűrű, sötét idők valának.      

Júliám, Kedvesem, fájó szívem

Mai napig eped utánad.

Otthagytalak, ott, a berényi setétben,

Mennem kellett, a Hon ott volt:

Ott, a tátongó veszélyben.

 

Reggel, mikor a Nap kél,      

Emléked véle együtt fölkél.

Régen boldog voltam,

Bevallom, Kedvesem;

Most szomorú vagyok,

Hisz fénylő hajad már

A Körös-híd fényében ragyog csendesen.

 

Ha az égen madár repűl:

Hiszem, lényed öltött cinege-testet,

A fák édes éneklése:

Csengő hangodra emlékeztet.

Ott vagy mindenben, akármerre nézek,

Hitet adsz, hitet, a reménytelennek.

 

Bocsáss meg, Júliám,

Szívem legszebb gyémántja!

Reménykedem, hogy emlékem

Bűnömet valahogy kiváltja…

Ott leszek a folyókban, ígérem,

Ott lesz nyugtom, ott, üdvösségem!

 

Sűrű, sötét idők valának.

Júliám, Kedvesem, háborgó szívem

Örökre eped utánad.

Eljövök érted, el, az éjben,

Nem lát madár, felhő, s a réten:

A csillagok megbabonáznak,

S együtt örülünk majd 

   – az Isten adta jó világnak…

 

 

Szeretlek

 

Csillag-szülötte gyermek vagy,

Bolyongó, mit sem sejtő,

Két szemében ezer titkot rejtő

Gyermek, gyermek vagy.

 

Szeretlek.

Csillag- szemedben, mint szikrák

Gyúlnak ki a fények,

S magukkal vonzzák

Titkos, bohó gyermek- éned.

 

Nagyon szeretlek.

Ezért sose hagyj hát magamra.

 

Szerelmed tüze égeti bőröm,

De ne félj, gyermek, én állom,

Hisz mindenem vagy Te, mindenem:

Éltem s halálom.

 

Szeretem, ha felém nézel,

Hisz egy pillantással megigézel.

Szeretem, mikor nem nézel másra;

Olykor boldogságot hozol e világra.

 

Szeretem, mikor reggel kedvesen

Arcomra mosolyogsz, és azt mondod:

-„Szeretlek, Kedvesem!”