SZEBEGYINSZKY RÉKA

 

 

Mezőberény

 

Nem őshazám vagy, s nem is itt születtem.

Bölcsőm nem, de talán szemfedőm leszel.

Magára ölel e festői kebel,

hiszen benned új otthonomra leltem.

 

Zöldellő meződön gyakorta járok.

Kísérik utam lágy, langyos fellegek.

Itt még a Körös vize is felpezseg.

Városodban végre hazatalálok.

 

Gyökereim összeérnek tiéddel,

s mindez magyarázatot sem igényel,

mert őseim is őseikkel jöttek,

 

kiknek nevüket őrzöd hűségesen.

S kik közé tán nevem én is véshetem,

elvégre álmaim már ide kötnek.

 

2023.01.19.

 

 

Egy(ütt)edül

 

Ma este a magány a vendégem.

Ismerősként jött, idejár régen.

Tegnap itt talált velem, s menekült.

Most titkokat sugdosva mellém ült.

 

Azt mondta, míg rész vagy, ő is marad.

Betevője nálam mindig akad.

Egész légy, vagy inkább ne is legyél.

Efféle kínokról, könnyről mesélt.

 

Szavai igazak, tudom jól rég.

Ó, mégsem tudlak elengedni még.

Hisz maradni félsz, tán nem is akarsz.

Tetteiddel viszont most felkavarsz.

 

Nem fogod kezem, mégsem ereszted.

A gyönyört mindkettőnknek szerezted,

mégis azt kívánom, bár ne lennél.

Én téged, te engemet felednél.

 

Nem lenne langyos helyed ágyamon.

Nem lenne távozásod fájdalom.

Nem vágynék többre annál, ami van.

Nem néznének bolondnak annyian.

 

Bárcsak egy álom lennél, semmi több,

mely hajnalban már csak illékony köd!

Csupán ennyi, egy halovány emlék.

Nyomtalanul halnál, mikor kelnék...

 

2020.06.18.

 

Rendhagyó dallamszonett

 

Lyukká égett szívemen a fájdalom.

Ettől jajgat oly bánatosan dalom.

S kottát rendezni hiába akarom,

csak hangjegyekből álló, zilált halom.

 

Hol van az, ki újra hangolná lelkem,

ki halkan csak annyit súg: "Minden rendben!",

kinek élete hangszerét jelentem,

karjában kecses szimfóniám zengem?

 

Ki meghallaná legmélyebb dallamom,

Neki nem lenne nehéz megvallanom,

hogy melódiám sérülékeny selyem.

 

S így aztán elég cudarul viselem,

ha csupán játékszerként bánnak velem.

S tán belőle legszebb kottát olvasom.

 

2022.11.23.

 

 

A régi ház

 

Egy borostyánnal szőtt kerítés mögött

kéklett a maroknyi házikó fala.

Kertjében kis rozsdafarkú röpködött.

Betöltötte a teret szép dallama.

 

S udvarában vég nélküli zöld lugas.

Fügefa, rózsák és orgonabokor.

Taliga, amely már régóta lyukas.

Gondolatom gyakran arra gyalogol.

 

Nemrégiben afelé keringtem én.

Nincs már lugas, nincs rózsa, semmi sem vár.

És nem sétálsz ki soha többé elém.

Ó mélabús Anyukám, Te sem vagy már.

 

2022.05.20.

 

Őrült vágy

 

Illatod úgy vonz nagyon,

s rabul ejt, ha most hagyom.

De csitt vágy, hát nem lehet,

bekerít az őrület.

 

Nézlek, s milyen édes ez.

Pillantásod megsebez.

Közelebb jössz, remegek,

oly tisztán, mint gyermekek.

 

S néha mikor hozzám érsz,

hozzám hajolsz, úgy beszélsz,

elveszed az eszemet.

Epekedő eszement.

 

Magamat ha átadnám,

gyönyörünket láthatnám,

de jaj, ezt most nem lehet.

Átjárt már az őrület.

 

Ámbár oh, úgy kell nekem,

hullámjában elveszem.

Hevesebben dobbanok,

mégis meg-megtorpanok.

 

Torkom szorul, kiszárad.

Vérem pezseg, szétárad.

Hajam, mint a lágy selyem

omlik szét a testemen.

 

Súgd, hogy te is akarod!

El hiába takarod...

De csitt vad vágy, őrület!

Nekünk ezt most nem lehet.

 

2023.01.08.