Katona Katalin
A temetés
A Vargánét temettük. Egy keddi, esős, őszi nap volt. A köd miatt nem láttunk semmit, csak a fejüket lehajtó, fekete alakokat és nem is hallottunk sokat, csak az eső zúgását, és a fekete alakok néma sutyorgását. Nem tudni, hogy a falu népe azért ment-e el a temetésre, hogy megsirassa az asszonyt, vagy csak azért, hogy legyen miről hetekig beszélniük… Vargáné szép, fiatal, jóravaló asszony volt, haját mindig oldalt, lekötve hordta és a barna csíkos rakott szoknya volt a kedvence. Férjével lakott a dombtetőn, az erdő mellett, kis, paraszti házban, onnan járt le a patakhoz kétnaponta. Szegénynek nem volt sok pénze, hisz a férje, a naplopó Varga Péter mindég nyomban elitta már azt is, amit még kézhez sem kapott.
Egy nap azonban elege lett Vargánénak a férje viselkedéséből, eléje állott, s azt mondta neki:
-Te semmirekellő, elegem van belőled! Takarodj a házamból, vagy idehívom a Jóskát, aztán Neked annyi! Úgy elver, hogy megemlegeted!
No, most lesz igazán jaj a szegény Varga Péternek! Ugyanis ő nem tudta (esetleg csak sejthette), hogy a Jóska és a Vargáné Ida évek óta szerető viszonyban vannak. A csíkos rakott szoknyát is tőle kapta, körülbelül két éve. Vargáné vékonsága mostan szerencséjére szolgált, hiszen se nem hízta, se nem nőtte ki azt az évek alatt.
A szerencsétlen Idát mégis megverte az Isten. Lehet, hogy mégsem kellett volna szóba állnia azzal a Csengő Jóskával!
A minap reggel épp a patakhoz ment, hogy kimossa férje piszkos, italszagú rongyait és saját, sötét ruháit; de amint kivette a felső darabokat a kosárból, látta: a szoknya nincs ott, hűlt helye van. Pedig az asszony meg volt róla győződve, hogy beletette a kosárba, hisz jobban vigyáz rá még az életénél is.
Amint ezt meglátta, nyomban hazarohant, otthagyva a piszkos ruhákat a patakparton.
Útközben látomások gyötörték, a szél úgy csapkodta arcát, mint ahogy egy viharos napon csapkodni szokta a huzat a nyitott ablakokat. El sem tudta gondolni, hová tűnhetett a szoknya.
Amint hazaért, ajtóstul rontott be a házba. Kótyagos férje ott ült az asztalnál, s ahogy Ida körülnézett, látta: a sarokban amott virított a barna rakott szoknya a csíkok mentén csíkokra vágva, s férje, kezében egy pálinkás üveggel, fennhangon így énekelt:
Ide galambom, madaram,
Csókold meg az ajakam,
Ide galambom, madaram,
Aranyos kis bogaram!
Na, most lett ám elege a Vargáné Idának! Vérszemet kapott, s azzal a lendülettel úgy nekiesett a szegény Varga Péternek, hogy nem látott még olyan házaspár-csatát senki a világon! Ütötték-verték egymást, arra repült a flaska, emerre a kendő; sikolyok vad árnyéka lepte be a parasztház minden szobáját…
De egyszer aztán elnémult a zaj.
Ida holtan esett be az asztal alá, Péter pedig zihálva tápászkodott fel a földről; s amint meglátta, mit is tett feleségével: mint az őrült, kitárta az ajtót, olyan szélesre, hogy még egy medve is helyét találta volna benne. Még egyszer visszanézett feleségére, majd nekiiramodott és csak futott, futott be a sötét erdő sűrűjébe.
Délután Csengő Jóska látogatott el a házhoz, de be se kellett néznie az ablakon, hisz az ajtó már tárva-nyitva várta őt. Soká siratta még szeretőjét, majd végső nyugalomra helyezte, mellé temetve az összevágott barna csíkos rakott szoknyáját.
Varga Péter pedig, ki tudja merre futott, azt senki sem látta; csak hangos ordítása hallatszódik még ma is a fák susogásába.