Hangya Lajosné
A gyógyító
Legjobb a tánc és a zene,
és az embernek meggyógyul a szíve.
A tánc „kinyitja” az embert,
a lélek elfelejti a sötét vermet.
Tér és idő kitágul,
és nem lesz az egyén elárvult.
A film, a tánc, a zene összetartozik,
és értünk is egymásba kapaszkodik.
Pereg a film egy jó zenével,
és találkozik a gondolataid mélyével.
Ez már összművészeti gondolkodás,
ha még tánc is van hozzá, kész a megoldás.
A tánc eszköztelen, és mégis mindent kifejez.
Napi örömet és boldogságot szerez.
Próbáld ki, és meglátod, másképp látod a világot!
Csodás a mozdulat-művészet,
hisz benne lüktet az élet.
Mindhalálig tánc és zene.
S elmúlik rosszkedved tőle.
A vetés
Varga betűt leírva lettem tanár,
Előtte jártam az élet iskoláját.
Megismertem az agráriumot,
lepörgettem sok kalendáriumot.
Tudom, a jó anyaföld a legjobb nevelő.
A mag napfényre és esőre megnő.
A gyermek is a tudásra, jó szóra szomjazik,
S ha megkapja, száz tőről sarjadzik.
S már csak nyesegetni kell,
Hogy a rossz a jótól váljon el.
És nevelve a gyermek tudja, mi az érték,
S hogy oda jussunk, nem földrajzi lépték.
A tanár legyen bölcs, kiszámítható, türelmes,
S minden diák legyen a szívének kedves.
A legpimaszabb „csimota” is valakinek a szemefénye.
Anya szülte, s mint tigris, harcol érte.
S a harc is úgy a jó, ha van benne mérték,
És a gyerek rájön, hogy ő itt az érték.
A siker nem marad el, EMBER lesz belőle,
Lesz célja, épít és tervez a jövőbe!
Ez a feladatunk, és ez nem kevés,
Áldozatos munkával nő meg a vetés!
Köszöntő
Köszöntünk szép Mezőberény,
Bennünk van az igaz remény
Újratelepítésednek 300. évfordulóján.
Fejlődőbb, szebb vagy, mint hajdanán.
És hisszük, megérdemelve megéred
a 600. ünnepet!
Csak azt sajnáljuk, akkor már nem
ünnepelhetünk Veled!
„Rögtönzések” József Attila nyomán
(Esőben……..)
Tavaszi esőben ázok fázok
tüsszögök, és jól megfázok
Lüktet a fejem, és fáj a torkom
Sajnos elég „lájtos” a kabátom.
Biciklin száguldok a „Lidl”-be
A hideg szél átfúj rajtam izibe.
Azért kerekezek, hogy legyen finom eleséged,
Mert én vagyok a hites feleséged.
„Esőben rügyező ágak közt,
Reszketek érted,
Náthulok érted!”
(Idézet J.A. 1928.)
Társaságban
Kéz a kézben osonunk fel a padlásra,
hogy vágyainkat kíváncsi szem ne lássa.
Ölelkeztünk, súgtunk-búgtunk,
Egymással jól elvoltunk.
Sötét van, nagyon félek,
gyújtsd meg a lámpát kérlek!
Bújj hozzám, ne láss rémeket,
észre vehetik idefenn a fényeket.
Te nem hallod, amit én hallok?
Vajon mi bújhat meg ott?
Repül, verdes és cincog
szívem a torkomban dobog.
Lehet, hogy nem vagyunk egyedül?
S atyád egy sarokból kiperdül.
Nem hiszem, ez valami más lehet,
Lessük meg, csak szorítsd a kezem.
A lámpa fényénél körbe tekintünk,
a gerendán több kis szürke jószág csüng.
Nézd! Ott kapaszkodik egy alvó társaság!
Békések, félni tőlük csacsiság.
Tudod, mik ezek?
Közönséges denevérek.
S ahogy ott csudálkozunk,
hogy szárnnyá nőtt a karjuk,
ultrahangot bocsájtanak ki.
Egy éles kiáltás hallatik,
Húsz denevér csapong felettünk.
Görcsbe rándul kezünk és szívünk.
Menekülnek….. mi is!