Katona Katalin: Álmodozás a természetben
Lennék madár.
Madár, kinek álma egyszer valóra válna:
röpülnék, nem szólnék, át a felhőn, azon
a kéklőn, mely az eget betakarja.
Lennék őz.
Őz, ki szerény ugyan, de győz, s hinném:
van szép élet az erdőn kívül.
Lennék szellő is, óh de még milyen!
Senki nem tudná, mit súgok, még is
üzennék: itt vagyok!
A folyóba lennék hal.
Hal, mi mindig briliáns,
és magán kívül önfeledten cikáz.
Hallom… hallom a madarakat…
Látom… látom az állatokat…
Érzem… érzem szívemben a szél
fuvallatát, és a közelgő eső illatát.
Lennék az erdő…
Az erdő, mi ha el jő az alkonyat, bágyadtan
hunyja le szemét, lombos fái alatt.
Ülök a fűben, s vállamra esik egy levél.
Írás van rajta. Írás a fától, mely egy új
életet remél…
Merengek a távolba. Maradnék még,
de lassan már ideje lenne hazamenni,
ki az álomvilágból, be a valóságba.