Katona Katalin: Álmodozás a természetben

Lennék madár.

Madár, kinek álma egyszer valóra válna:

röpülnék, nem szólnék, át a felhőn, azon

a kéklőn, mely az eget betakarja.

Lennék őz.

Őz, ki szerény ugyan, de győz, s hinném:

van szép élet az erdőn kívül.

Lennék szellő is, óh de még milyen!

Senki nem tudná, mit súgok, még is

üzennék: itt vagyok!

A folyóba lennék hal.

Hal, mi mindig briliáns,

és magán kívül önfeledten cikáz.

Hallom… hallom a madarakat…

Látom… látom az állatokat…

Érzem… érzem szívemben a szél

fuvallatát, és a közelgő eső illatát.

Lennék az erdő…

Az erdő, mi ha el jő az alkonyat, bágyadtan

hunyja le szemét, lombos fái alatt.

Ülök a fűben, s vállamra esik egy levél.

Írás van rajta. Írás a fától, mely egy új

életet remél…

Merengek a távolba. Maradnék még,

de lassan már ideje lenne hazamenni,

ki az álomvilágból, be a valóságba.