Molnár Katalin: A hattyú

A hattyú, amit Misi kapott, fehér volt, fényes mázzal, mozdulatlan, hangtalan, unalmas. Alig várta, hogy lásson egyet élőben. A padtársa, Gizi azt mondta neki, hogy olyan, mint a kacsa, vagy inkább a liba, de nagyobb, hosszabb a nyaka és igen szép. Misi ekkor harmadikos volt, s ez májusban történt, mielőtt elutazott a szüleivel a Balatonhoz.

A család három napot töltött ott előszezonban. Az időjárás nem kedvezett nekik, a hideg vízben nem esett jól fürödni, s a szél miatt a hullámok átcsaptak a bazalt köveken, hogy merő víz lett a ruhájuk, amikor kavicsokat gyűjtöttek. Így maradt a vidámpark, a vitorlások Balatonlellén, a hosszú séták és a hattyúk, melyek szürkék voltak és nem nagyobbak, mint a libáik otthon, a hátsóudvarban. Talán csak egy ütötte meg a mércét, annak is vöröses tollai voltak, s ahogy közelebb léptek hozzá, ijesztőn, megemelt szárnyakkal, tátott csőrrel, kikandikáló nyelvvel sziszegett rájuk. Pont úgy, mint a gúnár, amikor idegent látott a kerítéshez közeledni. Misi utánozta, amíg az apja el nem vonszolta onnan, mondván, hogy nem sokat tud ugyan a hattyúkról, de szerinte a fiókákat védi.

Misi ezt nem igazán értette. Számára a fiókák pelyhes szájtátók voltak vagy olyan tébláb fecskék meg verebek, amik kiestek a fészekből csupaszon, vagy alig tollasan sárga, bohóc-pingálta puha csőrükkel az istállónál, meg a téglákon, a halomra dobált gallyak között, a kerti fák alatt, ahol a siklók előszeretettel melegedtek és vadásztak rájuk. Ezek a hattyúk nagyobbak voltak a rántani való csirkéknél, közepes tepsi méretűek, ahogy nagymama szokta mondani.

Most, hogy véget ért a suli, Gizi átjött játszani. Délelőtt az udvaron voltak, ebéd után viszont apu beküldte őket a házba, nehogy felforrjon a fejükben a hűtővíz.

A reggeli szellőztetés után a szobaablak nyitva maradt. Ennek Misi nem örült, és nem csak a júniusban szokatlan nagy meleg miatt. Nem akart hívatlan látogatókat, amik időről időre betévedtek, elidőztek a sarkokban, a plafonon vagy az ágya alatt, sőt, akár a szekrényekben is, hogy összerágják a hanyagul szekrénybe dobált képregényeit, vakarózásra ingereljék vagy alaposan ráijesszenek.

A lány a fehér hattyút nézegette. Megsimogatta a fényes porcelánt, ahogy hátrahajlik, kecsesen mint a balerinák, miközben Misi a szőnyegen térdelt, az ágy alját vizslatta. Gizi mellé ereszkedett, benézett ő is, de csak egy játék katonát látott, a fiú már majdnem mindenhol kereste. Még a konyhában is, mert magukkal vitték a Balatonra, abban a dobozban, amiben az ágyúit tartotta. A dobozt anyu az ételes táskába tette, az útra csomagolt szendvicsek mellé, hogy kéznél legyen, ha Misi unatkozna. 

– Eljátszottad? – kérdezte akkor anyu, de Misi nem emlékezett, hol csatázott vele. Hát, most meglett.

 A délutánt megint az udvarban töltötték. Misi a gúnárt etette kukoricával, ezt a nagyhangú, vagány jószágot, aki két napja egy kóbor kutyát kergetett ki a telekről. A kutya akkor merészkedett be, amikor nagymama pár percre átugrott a szomszédba és nem csukta be az utcai kaput. Misi elmesélte a történetet Gizinek, biztatta, hogy simítsa végig a gúnár fehér nyakát, kukoricát is adott a kezébe, hogy barátkozzon vele, de Gizi nem ment a közelébe. Egyszer olvasott a vadlibákról, sőt hallotta őket ősszel és kora tavasszal, és látta vonulni, ám ennek a túlméretezett, hangoskodó jószágnak nem akart a közelébe menni. Egyébként is indulni készült. Hétre haza kellett érnie, de a nagymama kedvéért, aki palacsintát sütött, maradt még pár percet.

Nagymama, aki egy utcával lakott feljebb, mint ők, már jócskán túl volt a hetvenen. Hogy ne unatkozzon, az ideje nagy részét Misiékkel töltötte, és ha már ott volt, besegített a főzésbe is. Látta, hogy szükség van rá, mert anyu rosszul bontotta a csirkét, és több receptet is elfelejtett.

Ez nem sokkal az után történt, hogy anyu a padlásra, a lomok közé száműzte a süteményes füzetét és a szakácskönyveit. Misi ezt sem értette, amíg anyu el nem magyarázta, hogy mama fontos neki és szereti a közelében tudni. Ha szüksége van valamire, inkább a nagymamát kérdezi, hiszen egy könyv nem érzi magát haszontalannak, ha nem forgatják a lapjait.

Misi másnap korán kiment apuhoz, ő éppen kukoricát darált, amit aztán a moslékba kevert. Halászni készültek a Holt-Körösre, a szivornyához, ahol dolgozott. A járdán bodobács szaladt, Misi megfogta és a tyúkoknak adta, ahogy a gilisztát is, melyet a vizes földből, a téglák alól szedett ki. A tollasok összeszaladtak, de nem a bogár miatt, azt észre sem vették. A giliszta kellett nekik. Apu kis híján átesett rajtuk. Nemrég még ő is gilisztát keresett, amit talált már mind odaadta Misinek. Most levedlett siklóbőr volt a kezében, azt dobta a lábai elé. Misi kíváncsian nézte, azután összerezzent.

– Nincs benne – mosolygott apu, s hagyta, hogy a gúnár felcsípje és elvigye. Két héttel korábban a gúnár azt a siklót kapta fel, amit anyu Misi szobája ablakán dobott ki. A jószág bekúszott a nyitott ablakon, s az ágya lábára tekeredett. Misi a sziszegésre figyelt fel. Tejet ivott éppen, de a papírhajóra öntötte. Arra, amit technikán csináltak a tanév végén, s az asztalon várta, hogy vízre tegyék. A Balaton vizére.

– Hozhatom a nagyobbat? – kérdezte Misi. Az amurra gondolt, ami kétemberes volt, egyedül ki sem tudta volna venni a zsákból. Még nem volt tizenegy, s ők már otthon voltak. Hoztak pontyot és sügért, törpincset, de még compót is. Horgászbotot nem vittek, nem volt rá szükség. A kisebbeket hálóval halászták le, a nagyobbakat gereblyével emelték ki; a rácsnál rekedtek, miután beindult a szivattyú, és felnyitották a zsilipet.

Ebéd után Misi a padlásra ment, felvitte a fehér hattyút. Több réteg papírba csomagolta, s a dobozra ráírta, hogy törékeny, nehogy baja essen. Uzsonnaidőre várta Gizit. Nem játszani jött, csak el akart köszönni, mielőtt nyaralni indul Pécsre. Hozott süteményt is, aminek a tésztáját ő maga keverte.

Misi játszani hívta, meg olvasni, mert a lány olvasni kimondottan szeretett, de menni készült, alighogy megérkezett. A halakat azért megnézte, legalábbis azokat, amiket anyu addig nem pucolt meg.

A polcra is felpillantott, oda, ahol korábban a fehér hattyú fogta a port, de meglepetten látta, hogy hűlt helye.

– Hova lett a hattyú? – kérdezte, közben türelmetlenül kutatta a szobát a szeme.

Misi nem válaszolt. Azt nem találta ki, hogy mit mondjon Gizinek, ha észreveszi, hogy a porcelán nincs a szekrényen.

– Eltörted? – kérdezte Gizi, s ahogy kell, rosszallón megingatta a fejét. Otthon tanulta, gyakran látta, hát gyakorolta ő is. Felemelte az állát, és sűrűn pislogott hozzá, hogy hatásosabb legyen. Misi sután behúzta a vállait mielőtt válaszolt:

– Eljátszottam – felelte. A füllentés miatt egészen kipirult az arcbőre.

– Hogy lehet azt eljátszani? – fakadt ki Gizi haragosan. Újra megrázta a fejét, miközben a törékeny kerámiára gondolt. Májusban, névnapjára adta Misinek.  

 – A hattyúk egyébként sem olyanok, mint az – jelentette ki Misi. – Nem szépek. És szürkék – de Gizi nevetett ezen.

– Azok még gyerekek – mondta, és a konyhába sietett. Misi követte. 

– Ha megnőnek, szép fehérek lesznek – közölte, amúgy mellékesen, azután felnyitotta az ételest, hogy a süteményt tányérra tegye.