Schultz Hajnal: Varjak

I.

- Az útlevelét. - horkantja a setét szemű, madárképű ellenőr a gyalogos határátkelő fülkéjéből, mire én kapkodok, ki-be forgatom karmaimtól elnyűtt zsebeimet, csakhogy az útlevelet nem találom sehol.

- Cs-csak egy pillanat türelmet, máris adom! - hebegem, majd elnyűtt aktatáskámban kezdek kutakodni, hol, merre lehet az a fránya útlevél? Szinte már a víz ver ki ahogy kotorászok szűkös holmim között, de bezzeg az irat nincs sehol, s odakintről behallatszik a varjak károgása.

- Nincs útlevél? - dörmögi a madárképű, majd már fordulna, hogy a következőt hívja

- Ne, kérem, várjon! Én nyugatról jövök, engedjen át! - az ellenőr rám sandít, majd egy papírt húz elő az egyik fiókból.

- Maga háborús menekült? - bólintok, két kezemmel szorítva aktatáskámat - Neve?

- Felis. Felis Szilveszter.

- Foglalkozása?

- F-festő volnék. -  a madárképű erre felkapja a fejét, arckifejezése, ha lehet még inkább elkomorodik majd egy vaskos, piros pecsétet nyom a lapra.

- Maga művész? Mér' nem ezzel kezdte. Akkó' még csak belépési díjat se kell fizetnie. - elém tolja a kitöltött lapot én pedig remegő kézzel nyúlok érte, s mintha drága porcelán volna, úgy veszem magamhoz. Épp fordulok, hogy végre induljak, s csak félfüllel hallom, hogy az orra alatt dörmög valamit az ellenőr. De hát jobb dolgom is akad, minthogy a madárképűt hallgassam, megindultam hát a kijárat felé. A gyalogos határátkelő kijárata nem más, mint az én új életem bejárata. Egy olyan életé, amit már nem árnyékol be a háború, ami születésemtől fogva követni látszott. Bizony a vérontás és a fegyverropogás volt oly sokáig az egyetlen biztos szerény kis életemben, azok, meg a hosszú út keletre, a határhoz. De most már, most már itt vagyok, másik országban, másik név alatt, s ha pénzem lenne még a kinézetemet is elváltoztatnám, csakhogy a ne találjon rám a múlt csúf sereghajtója. Mert eddig mindig megtalált, álomokon át üldözött és hiába a béke délibábja, nem segített semmi sem a borzalmakat feledni. Semmi csak az egyszerű festék, ecset, s vászon. S hány hosszú éjszakát és sírástól átitatott hajnalt vészeltem már át ily módon? Vajon hányat is, számát se tudom már. Ahogy az új életem felé lépek, most is kavarognak bennem a tegnap rémségei, s ujjaim bizseregnek, csak festhessek végre. Kilépek az épületből, immáron a szögesdrót túloldalán vagyok, s kitárult a világ. A puszta közepén állok, egyetlen kis aktatáskámmal és szerte nézek a tájon. Széles folyó hömpölyög végig a pusztán, kanyarogva ide-oda ameddig a macskaszem ellát. Partja itt-ott fákkal tűzdelt, vörösödő leveleiket a folyóba hullajtják, mintha csak vérük csepegne. Poros út, melyen én is megyek tovább, kanyarog a folyó mellett, s az alábukó nap hosszúra nyújtja az árnyakat. Én pedig megyek tovább, némán, mint macska a háztetőn, úgy szelem át én is a pusztát a kanyargó folyó mellett, a poros úton. Szemem lassan igazodik a növekvő sötéthez és én megyek, csak megyek kitartóan, a távolban felsejlő kisváros felé. Már pirkad mire a határába érek, kimerülve a napok, talán inkább hetek, óta tartó bandukolástól. Lassan ébred a város, megcsapja orromat a friss kenyér illata egy négy utcával arrébb lévő pékségből. Minden pénzem elemésztette az utazás, így hát következetesen az ellentétes irányba indulok. A várost keresztül szeli a kanyargó folyó, én pedig akaratlanul is követem, míg a hídhoz nem értek. Tekintetem a heves sodrású folyam felé fordul, mely néhány emeletnek megfelelő mélységben zúghat a híd alatt. Ahogy a sötét vizet nézem nem veszem észre, hogy valaki jön mögöttem, csak akkor, amikor az illető már belém ütközik.

- Figyelj hova mész tappancs! - morogja rám a nagydarab férfi. Sima bőre és átlagos arcvonásai láttán megakad torkomban a levegő, s egyszeriben nem a híd mellett állok, hanem ismét a sötét, dohos kamránkban, anyám szoknyája mögött kucorogtam a földön. Az égett hús és szőr szaga terjengett a levegőben és fegyverropogás fojtott el minden más hangot. Kivéve a sikolyokat, semmi, semmi nem tudta elfedni a nővéreim sikolyait. Minden hiába volt, hiába a rejtőzés, a barikád, az Emberek mindig megtaláltak bennünket. Jöttek a katonák, az Emberek. Jöttek és pusztítottak és-

Hirtelen hátra esek, s sajgó hátsó felem visszaránt a jelenbe.

Ismét egyedül vagyok. Egyedül a híd mellett, a zúgó folyó fölött. Egyedül és szabadon. Nem, nem egyedül, csak akkor veszem észre, hogy valaki áll a híd közepén. Egy fiatal nő, hosszú koromfekete haja szabadon leng a kora reggeli szélben. Megindulok a híd másik vége felé, s szemem sarkából a nőre sandítok. Csak állt ott, a vizet bámulja. Visszafordulok a túlpart felé és szaporázom a lépteimet, bár magam sem tudom még hova is megyek. Egyszeribe egy kéz ragadja meg sovány karomat. Egy hang szólal meg mögöttem, rekettes, szinte károgó, mint egy varjú.

- Maga gondolt már rá, hogy egyszerűen csak... huss... elrepüljön?

II.

- Maga gondolt már rá, hogy egyszerűen csak... huss... elrepüljön? - kérdezem, mire ő csak néz rám csöndben, s nem felel. Én visszanézek rá, felvonom egyik szemöldökömet és várok. Semmi válasz. - Úgyis jó. - sóhajtok - Én nem... nem gondoltam rá, sokáig. Tudja miért? - mégtöbb csönd, semmi válasz - Úgy éreztem szilárdan állok a földön, s hiába a varjúnak a szárny, ha nincs neki hova mennie, nem igaz? Hát, nekem nem volt. Tehát következésképpen nem is gondoltam rá, hogy csak úgy elrepüljek. Ejnye, maga megnémult? - semmi válasz - Sebaj, majd beszélek én. Hát hol is tartottam? Ja igen, repülés. Heh, szép is az, csak szállni a felhőkön át, érezni a nap melegét a tenger felett, nincs ahhoz fogható, én mondom. Hiába vagyok én varjú, még én is tudom, a tenger fölött repüli, az az igazi szabadság... No persze csupán ábrándozok, hiszen mire is mennék és a tengerrel, mi? Hiszen így is alig találom a lábam alatt a talajt, hát még ha nem lenne... No szóval a repülés és hogy... nemigen vágytam rá. Nem tudtam mi benne a pláne, mi az, ami úgy vonzza a fölön járó létre kárhozottakat. S nem repültem többet, mint ami abszolút szükséges volt, mondjuk, iskolába menet, jövet. Később, amikor már dolgozni mentem, úgyszintén. Olyan volt, mint a járás. Néha úgy érzem még mindig olyan, mint a járás, a bénának. Olyan nekem a repülés, mint fuldoklónak az éltető oxigén, s úgy sóvárgok utána, mint ahogy még soha semmi után. El tudja ez maga képzelni? Milyen egy szárnyaszegett varjúnak? Áh, ne is fáradjon a beszéddel, hiszen úgy is tudom. Hiába a szimpátia kedves barátom, ha egyszer tulajdon vérem törte el a szárnyaim, s kárhoztatott engem holmi ember módjára a földön járni. Dehát, mit van mit tenni, nem igaz? A legkevesebb, hogy elmondom, mi is történt. 

Ez már... jópár éve volt, még a botrány előtt, hogy a herceg valami Vágyossal szűrte össze a levet, biztos maga is hallotta a hírekben. Na, ez még azelőtt volt, no, meg még a háború is csak ott messze nyugaton kavargott, nem az oldalunkat nyaldosta. Akkor még vidéken éltem, a rajjal, fent, az északi partnál. Tudja nekem mindig is rossz volt az egészségem, mindig is beteges, gyönge voltam, így hát ritkán hagytam csak el a családi fészket, s akkor is csak ha iskolába mentem, vagy a varrodába dolgozni. Nem... nem éreztem, hogy bármi hiányozna, volt egy pár ismerősöm, akiket szerettem barátaimnak nevezni, hogy valóban azok voltak-e, sosem tudom meg. Minden esetre, jól elvoltam, és aztán... aztán megismertem valakit. 

Újonnan költözött oda mihozzánk, és betévedt a varrodába ahogy a várost járta. Magas volt, olyan szikár forma, sötét hajjal és sötét szemekkel, persze a húgaim mind dőltek borultak csak hogy egy pillantást vethessenek rá. Engem... nem kifejezetten érdekelt, akkor sem amikor a nagynéném izgatottan magyarázta, hogy ő is varjú, látta a tengerparton repülni a minap. De aztán amikor havonta egyszer beültem a kávézóba, ott volt. Ott volt akkor is, amikor a legidősebb húgom leült velem szembe, mint valami díszes tyúk csilingelt a sok ékszertől, jajj hogy kivájtam volna a fülbevalóival a szemét. Szóval leült velem szembe és beszélt, beszélt, csak beszélt, mint akit fölhúztak és úgy maradt. Áradozott a könyvről, amit olvasott, s hogy milyen romantikus volt. Ha a személyes véleményemre kíváncsi lenne, nem volt az. Minden esetre meglátta, hogy az új varjú is ott van, két asztallal odébb, s újságja fölött időről időre felénk sandít, tekintete kíváncsi, mint a madáré, és amint elkaptam a szemeit, már bújt is vissza elvörösödve a tudományos cikkbe, amit lapozgatott. Ezt szokatlannak találtam, a népek nem szoktak csak úgy elpirulni, ha rájuk néztem. A húgomnak természetesen szemet szúrt, hogy a tagadhatatlanul fess új városlakó milyen különösen viselkedik, s bár ezt akkor még nem tudhattam, lassan gyulladozni kezdtek benne a féltékenység lángjai. Én ittam tovább a kávémat, és nem néztem vissza, vajon pillant-e még felénk. 

Most valószínűleg az jár a fejében, hogy itt valami komoly, világokat ketté szakító szerelem fog kibontakozni, el kell hát keserítsem drága barátom, szó sincs ilyesféléről. Én nem éreztem szerelmet, nem tudom milyen is az, úgy igazából. Én és ő... barátok voltunk, talán. Nehéz ezt így behatárolni, nehéz megmondanom mi volt valós, s mi csupán halványuló elmém képzete. Szóval barátság, merthogy több annál ez sosem volt, talán még annyi se. Két hasonszőrű ebben a fajoktól oly gazdag világban ugyanabban a kávézóban minden csütörtök délután. Nem volt szó itt se többről, se kevesebbről, s mégis plátói érzéseink többnek tűntek a puszta szemlélődőknek. A saját családomat beleértve, s bárhogy tagadtam nem volt kiút a pletykák süllyesztőjéből. Emlékszem... egyszer közösen repülünk, hosszasan a tengerpart felett, csöndben, nem hallva mást, csak zúgó óceánt. Szép idők voltak azok, szépek. Ám mint minden, mi e világban megszületik, meg is kell, hogy haljon, úgy haldoklott barátságunk is. Hosszú, hosszú hónapokon át. Bolond voltam, bolond és fiatal. Monoton életemet földobta egy szokatlan, új tényező és én szemet hunytam afölött, ami rossz volt. Félre néztem és tettetem, hogy nem hallom, vagy hogy nem emlékszem rá, ha arra utalt, hogy nemsokára újra költözik, hogy nemsokára továbbmegy, mint a vándormadár. S amikor már majdnem késő volt csak, akkor, egyedül a tengerparton jöttem csak rá, hogy mennyire fáj. Hogy mennyire éget a bűnbánat. A magány és szomorúság. Mert valóban, elment volna, de én voltam, aki ellökte. Én voltam, aki nem kérte, hogy maradjon, vagy hogy vigyen magával. Én voltam, aki néma volt, aki csak rázta a fejét, és mosolygott. És ő már a vonaton volt, amikor én hazaértem a varrodából, üresen, és mintha súlyt kötöttek volna a bokámra, mintha a földhöz láncoltak volna megint, mert a varjú csak akkor szabad, ha röpül. 

Beléptem a konyhába, és majdnem hátra hőköltem a meglepetéstől. A húgaim, mind a négy, ott ült, a régi ebédlőasztalom körül, némán. Néztük egymást egy darabig, mint most én, meg maga. De akkor én voltam az, aki hallgatott, és ők akik beszélni kezdtek. Fájtak a szavak, mind, egytől egyig úgy esett mintha a tollaimat húzták volna ki egyesével. Sosem fogom megérteni, hogy mi lelte őket, mi vitte őket rá, hogy nekem essenek. Tán belebolondultak az irigységbe. Alig értem el az ablakot, hogy majd kirepülök, el el el végre el ezektől a hárpiáktól, ám amikor változtam kesztyűs kézzel elkapták a szárnyaim és borostyánnal gúzsba kötöttek, hogy ne tudjak megint változni. Eltörték a szárnyaim, megnyomorítottak egy életre, és otthagytak a varjaknak. Ironikus nemigaz? A varjaknak. Hiszen én is az vagyok. ÉN IS AZ VAGYOK! AKKOR IS, HA SZÁRNYAM SZEGTÉK A BOLONDOK! 

Jajj, bocsánat, csak úgy kitört belőlem. 

Szóval, hogy a csontjaim sosem forrtak össze, sosem gyógyultam meg, megmondta az orvos, madárcsontú vagyok. Micsoda komédiás fickó. Meguntam a szégyenben élni ott fent, északon. Lejöttem hát én is, le délre, mint a gólyák, hogy majd itt jobb lesz. Nem lett, de hiszen hogyan is lehetne jó sorsa egy röpképtelen varjúnak? Sehogy, s hát, ezért is vagyunk most itt, drága barátom. Ezért van az is, hogy én a maga torkához kést szorítok, hogy itt állunk most ezen a hídon és hogy most majd megtanítom magát is repülni. - elmosolyodom, széles, fogakat is megvillantó mosolyra húzódik szám ahogy a végtelen eget kémlelem.

A nap lassan emelkedik a horizonton, mi pedig repülünk, végre repülünk.