Varga-Kruchió Edit: Anyámnak

Orlai Petrics Soma édesanyjáról készült festményéhez

Sokszor szoktam gondolni rád,

Arra, hogy ki vagy nekem most.

Bár sem ezt, sem azt nem tudom, 

Hogy egykoron ki is voltál.

Biztos, hogy nem voltál ilyen,

Nem lehettél mindig ilyen,

Nem más, mint egy hosszú folyamat, 

S közben elvesztetted magad.

Régen másmilyen lehettél,

Féltő, aggódó, szerető,

De mára ez mind a múlté,

Mostmár inkább: elengedő.

Elképzelem, milyen voltál:

Testvéreimmel játszottál.

És látom az arcodat is,

Amikor én maradtam itt.

Érzem, velük boldog voltál,

Csak játszottál és kacagtál,

Én meg csak arra emlékszem,

Hogy egész álló nap varrtál.

Meg se mertelek zavarni,

Netán félbeszakítani,

Gondjaimmal leterhelni,

Napjaimat elmesélni.

Azután is cserbenhagytál,

Mások gondjaira bíztál.

Csak kapkodtad a fejed,

Mindent elrejtek előled.

A csalódás egyre gyűlik,

Az idő gyorsan múlik,

Rád gondolok, s nem remélek,

Eltűntek a régi képek.

Ha eljössz, vagy találkozunk,

Az amit látsz, csak egy álca,

Ahogy mi egymással vagyunk

Nem más, mint egy csúnya játszma.

Te eljátszod azt, hogy szeretsz,

Én eljátszom, hogy szeretlek.

De bennem már nincs érzelem,

Csak azt, ki voltál, tisztelem.

A szeretet sosem ilyen, 

Nem bánt, nem okoz csalódást,

És nem csupán formalitás,

Hanem tiszta és őszinte.

Önmagad árnyéka vagy csak,

Beprogramozott masina,

Ha bárki rád néz, mást nem lát:

Arcod megszokott grimaszát.

Nem tudom, olvasod-e

Majd ezeket a sorokat.

Nem bántani akarlak,

Csak leírni az igazat.

Tudom, te sem így akartad,

Megváltoztatnád a múltat

Ha tethetnéd, ezt remélem,

Ez mit megőrzök belőled.